1. Embernek emberhez való viszonyulásában az eltárgyiasítás (a Másik tárggyá változtatása) elkerülhetetlen. Nem egyértelműen emberellenes tendencia ez, hanem az emberi kapcsolatoknak szükségszerű mozzanata. Ha szükségünk van valakire (mint valamire), akkor hozzá (mint tárgyhoz) saját szükségletünk szerint viszonyulunk. Akarásunk válik benne tárggyá. A „szubjektum–objektum” viszony klasszikus esete ez, természetesen úgy, hogy mindkét személy ugyanabban az időben többszörösen s váltva jelenik meg szubjektumként is, objektumként is.
2. De e szereposztás a társadalmi gyakorlatban korántsem egyenletes. A szubjektumok és objektumok szerepköreiben meglehetősen erős és merev „munkamegosztás” létezik. Tekintsünk most el azoktól a viszonyoktól, melyek az ember és a (természeti vagy természetként jelentkező) környezete között jelentkeznek, s azt fogjuk látni, hogy az ember és ember közti viszonyban csak két, aránylag stabil szerepkör létezik:
az aktív férfi, a szubjektum (az ember); a passzív női, az objektum (az ember társa). Az európai kultúra a másik ember elkerülhetetlen eltárgyiasítását úgy rögzíti és úgy képzeli el, mint a nő magától értetődő eltárgyiasítását. Akár a hétköznapi élet magatartásformáit, akár az európai művészet alkotásait nézzük, az emberek közti kapcsolatokban, a két nem egymásra hatásában annak lehetünk tanúi, hogyan viszonyul a férfi a nőhöz.
Ebben az összefüggésben természetesen nem a nő fiziológiai jellege, hanem az általa elsajátított és képviselt nemi szerep a meghatározó. Mert milyen a hősnő? – Szép. Elsősorban szép. Ez lényegének egyetlen, bőven elegendő és felcserélhetetlen ismérve.
3. A szépség a kultúra által kitermelt mesterséges szubjektív kritérium; reflexszerűen működő, s ezért erősen konzervatív, a környezetre is kivetített normarendszer. Értéke (csereértéke) hatalmas. Hordozója eredendően passzív, a szemlélet tárgya; az aktivitás „szépsége” nem más, mint esztétikai értéknek álcázott etikai érték. A kultúra rendszerében a szépség lényege a harmónia, a kikezdhetetlen nyugalom. A szépség nem akar, nem törekszik, nem ragaszkodik. Nincs szüksége semmire. Nekünk van szükségünk rá.
4. Az európai művészetben a szépség megtestesítője, hordozója a nő (aki így az ember tárgya). A klasszikus férfiideál sohasem szép a szó valós (esztétikai) értelmében. Hiába hordozhat a fiatal férfi- vagy fiútest is esztétikai üzenetet (gondoljunk a Szent Sebestyén-típusnak vagy az időnként feltűnő fiúangyal-képeknek egyértelmű esztétikai mintajellegére), szépségük változatlanul női esztétikai szépség. Mindennek megjelenése a gyakorlatban: a szerepüket tökéletesen elsajátító és gyakorló nők számára a puszta esztétikum nem jelent szexuális ingert, míg a férfiak kultúrájában az esztétikum önmagában is hatalmas szexuális ingerforrás.
5. A kultúrában a nő maga a bálvány, a múzsa, szerelmünk tárgya: „érte küzdünk, érte halunk meg”. Ő az élet eszköze. De ebbe a magasságba a szép tárgy nem önmagától emelkedett. Szükségleteinknek terméke ő. Ha innen nézzük, az emberi vágy, a kapcsolatteremtés ideáljának idillbe torkollása, Pygmalion Galatheája (a már-már mesévé tisztuló mítosz) – a legoptimistább mítosz. Az alkotója által tökéletessé formált tárgy, az imádott szobor az ember könyörgésére eleven nővé melegedett át – a tárgyból társ lett.
6. A szépség meghatározza (s igen intenzíven határozza meg) viselőjének jellemét. Folyamatos sikerélményt nyújt. A szép gyermek szép, de infantilis felnőtté válik, s ekként konzerválódik egész életére. Túl becses öröm-forrás ő környezete számára, és ehhez még csak meg sem kell tanulnia, mi az erőfeszítés. A fiatal lányoknak elsősorban önmaguk tálalását kell begyakorolniuk ahhoz, hogy sikeresen kamatoztassák nemi szerepükhöz illő adottságukat. A szépség hordozója már puszta jelenléte révén is könnyen hozzáférhet minden kulturális produktumhoz. Ingyen fogyasztaná a kultúrát? Hiszen önmagának „bemutatásával” fizet érte.
De mi történik, ha e szépség, önálló személyiséggé még nem formálódván, a kultúra fogyasztása során olyan normarendszerekkel találkozik, melyek ellentmondani látszanak tárgyiasságának? Szépségét születési átoknak, az őt szépnek látó embereket önzőknek és agresszíveknek fogja érezni. Mindenáron meg akar szabadulni szépségétől mint létezése gátló tényezőjétől. Hasonlítani akar a többiekhez, bele akar olvadni az arc nélküli tömegbe. Szépségének kiválasztottságát utasítja el – az „utca embere” lesz számára az új minta. Ám különlegességétől megszabadulni csak nyilatkozatszerűen akar: szépségének fizikai valóságát nem rombolhatja szét, hiszen ezzel megfosztaná magát a biztonságtól is. Tiltakozása során maradék öntálalása vagy öntudatlanul, vagy bosszúként jelentkezhetik. Az utca emberévé vedlő félénk bálvány úgy véli, ha megtagadja önnön esztétikai minőségét, senki nem vágyik majd rá, senki nem akarhatja majd birtokolni. Nem válhat a képzelet tárgyává (álmok céljává, vallások alapjává). Nem válhat valósággá (álmok használható eszközévé, idillek működésének biztosítékává). Nem válhat emlékké (a megtörtént álom tartalmává, rituális emlékművek modelljévé, heroikus eposzok ideáljává).
7. Az, hogy valaki valamit nem akar, nem jelenti egyben azt is, hogy akar valamit. Az elzárkózás jellegzetesen női válogatási séma, nem más, mint a rá irányuló akarat elfogadása vagy elutasítása. Ha a nőnek már nem tetszik az, hogy ő tetszik, még nem jelenti azt, hogy neki tetszik valami. (A boldog szerelemnek is ez volt az olyan sokáig virágzó mintája és biztosítéka: a „klasszikus nő” abba szeretett bele, akinek szüksége volt rá, a belé szerelmes férfi csúnyasága nem jelentett akadályt.) Ám ebből is látszik: az esztétikai szépség elvi elpusztítása mindössze csak önrejtegetés. Csak passzív tárgyiasság (illetve annak teljes elfogadása) szentesíti önmagát negatív dogmává: elérhetetlen tárgy lesz. Nem mer tudni a valóságról, létével nem mer szembenézni, akarni fél.
8. Még mindig nem ember.
9. Stb.
Dzsan-panoptikum I. - 1977. június 1. Dózsa György Művelődési Ház1
Dzsan-panoptikum II. - 1977. november 25. Fiatal Művészek Klubja
Dzsan-panoptikum III. - 1978. március 5. Kertészeti Egyetem
Dzsan-panoptikum IV. - 1978. április 5. MOM Művelődési Központ
Dzsan-panoptikum V. - 1978. május 16. Fészek Művész Klub
Dzsan-panoptikum, avagy játék az eltárgyiasításról
Leltár
5-6 „tárgy”- szereplő (rövid válogatás az európai kultúra nőideáljaiból):
1. A csomag, Csipkerózsika
2. Galathea, a legoptimistább mítosz
3/a Koppélia, a táncoló bábu
3/b A múzsa
4. Az emlékmű
5. Az odaliszk, a keleti nő
+ 2 emberszereplő: egy felolvasó (emlékező, reflektáló, rendszerező stb.) „én” és egy cselekvő (a fétiseket összeállító, illetve szétszedő) „én”
A játék vázlatos sorrendje
I. A fétisek felépítése és feldíszítése. A kulturális normarend szerepe által diktált ideáloknak, a második természet szükségleteinek kiépítése a kiállított objektumokban. Bálványteremtés.
II. 2-3 perces állókép. A tulajdonképpeni panoptikum, a tárgybemutató. Az ember által elsajátított és eltárgyiasított ideál mint manifesztálódott látvány. Az ünnep.
III. A tárggyal való kapcsolatteremtés kísérletei és kudarcai. Mivel a tárgy mint olyan megközelíthetetlen (az abszolút passzivitás elérhetetlenné teszi őt), a bálvány csak szétszedhető, elrontható, megsemmisíthető: gyakorlatilag elsajátíthatatlan.
IV. A leltár elkészítése – elméleti elsajátítás. A kellékek eltakarítása a megfelelően számozott dobozokba (gyűjtemény). A mindenkori rombolás és eltakarítás után a bálványépítés újrakezdődik.
Mozgó Világ, 1978. október
1. A Dzsan-panoptikumok jegyzékét először Forgács Éva publikálta az El Kazovszkijról szóló önálló kötetben megjelent tanulmánya függelékében, Performance-ok címmel (Új Művészet Könyvek 9., 1996, 39-40. old.). Ezt a 35 panoptikumot említő, de csak 27-et felsoroló jegyzéket közli újra és egészíti ki a Merlin Színházban 2001-ben megrendezett utolsó, XXXVI. sorszámú említésével a saját szerkesztésében megjelent kiállítási katalógus függelékében az alkotó. Ezekből a jegyzékekből a 14-18., a 22-23-as és a 33-34-es sorszámú performance-ok
339
hiányoznak, szám szerint kilenc. A 2003-as a korai panoptikumok közé is felvesz egyet, IV. sorszámmal (1978. Bercsényi Klub), míg a korábbi jegyzék negyedik darabját itt IV.b.-vel jelöli (1978. MOM Művelődési Központ). A még az alkotó életében megjelent kötet az El Kazovszkij kegyetlen testszínháza című (Bp., 2008. Jaffa Kiadó), Rényi András hasonló című tanulmánya végén a 83. oldalon közöl egy felsorolást. Ez egy 1986-os performance-ig folyamatosan követi a számozást, és 18 panoptikumot felsorolva (két negyediket – IV. és IV.b-vel jelölve – átveszi a 2003-as jelölést) jut el a XVII. sorszámúig. Ezt 1988-ban a XXVIII–XXIX. sorszámú, műcsarnokbeli panoptikumok követik. A hiányzó tíz panoptikumhoz a szerkesztő azt a megjegyzést fűzi, hogy „a listában csak a nyilvános előadások szerepelnek. A továbbiak budapesti magánlakásokon voltak láthatóak.” Megállapítható, hogy a panoptikumok adatainak pontosítása, a dátumok, helyszínek azonosítása, az összegyűlt adatok alapján a számozás újbóli elvégzése a további kutatás feladata. Palugyai István interjúja például fontos adalék, hiszen ő 1980-ból egy eddig nem regisztrált helyszínről, egy szabadság-hegyi villáról és a sorban 15. panoptikumról tudósít. Ez a korábbi 1996-os és 2003-as számozás helyességét alátámasztó adat. A jegyzetírás alatt sikerült betekinteni El Kazovszkij 1980-as naptárába, ez alapján a pontos időpont és a helyszín is azonosítható volt. A panoptikumok számozása, datálása és más, az életrajzhoz tartozó tények rögzítése szempontjából is elsőrangú forrás a hagyatékban talált kisméretű naptárfüzetek sora. Ezek 1971-től 2008-ig megvannak.
A Dzsan panoptikumokról ld. még Forgács Éva és Rényi András említett írásait. Utóbbi tanulmánya megjelent a Rényi András: Az értelmezés tébolya. Hermeneutikai tanulmányok (Kijárat Kiadó, 2008, 342–369. old.) c. kötetben is.
A jegyzetet Siklós Péter készítette.