Hideg, téli este. Hétre beszéltük meg a találkozót, hát igyekszem pontosan érkezni. A Vörösmarty tér sarkán nekidőlök a szélnek, és megpróbálom átverekedni magam El Kazovszkij Dorottya utcai lakásához. El Kazovszkij ugyanis a lakására hívott, mivel nincs műterme. Soha nem is volt, leszámítva a főiskolát és a Stúdió néhány évét. Az édesanyjával lakik egy sokszobás labirintusban. Nem számoltam össze a szobákat, de legalább négy földíszített karácsonyfára emlékszem.1 El Kazovszkij nagyon szeretheti a karácsonyt. Titokban arra gondolok, ahogy télen letakarják a Vörösmarty-szobrot, ő ugyanezt teszi a karácsonyfáival tavasszal. Aztán decemberben szépen kicsomagolja őket. Szobája kellemesen kicsi, teli van könyvekkel, és a két tágas, nyitva hagyott ablakon dől be a hideg. Miközben becsukja az ablakokat, megnyugtat: néhány perc múlva levehetem a kabátom. Aztán teát csinál, és újra elindulunk a lakásnak nevezett labirintusban; egy tágasnak éppen nem mondható szobába lépünk, ahol dolgozni szokott. A falakon körben képek, az állványon félig kész alkotás. Ezek a munkák a márciusi Várfok galériabeli kiállításra készülnek. Aztán megisszuk a teát, visszamegyünk a szobába, ahol persze cseppet se lett melegebb. El Kazovszkij egy üveg Metaxa konyakot és két kémcsövet tesz az asztalra. Bevallom, ilyen kis mértékegységből még nem ittam alkoholt. Teli tölti a kétcentes üvegeket, iszunk. Sem én, sem El Kazovszkij nem veszi le a kabátját.
Sz. K.: Hogy érzi magát egy sikeres képzőművész mostanában?
E. K.: Ez mindig attól függ, hogy emberként hogyan érzi magát. Egyébként egyáltalán nem tartom magam sikeresnek. Például azért, mert nem tudom kipróbálni a határaimat, ugyanis nem találkoztam soha semmiféle határral. Már főiskolás koromban terveztem olyan emlékműrendszereket, amelyek kicsit nagyobbak voltak, mint az emberléptékű szoborcsoportok, és már akkor kiderült, soha nem fogok eljutni odáig, hogy ilyen méretben valamit is megcsináljak. Pedig az úgynevezett „sikeres érzéshez” az is hozzátartozna, hogy kipróbálhassuk mindazt, ami megfordul a fejünkben. Tehát ameddig ellátok önmagamban. Én úgy vagyok vele, hogy amilyen terepasztalt kapok, azt el tudom foglalni. Hogyha csak rajzolni lehet, akkor csak rajzolok.
Sz. K.: A műfajok ezek szerint nem érdekelnek?
E. K.: A médium, mint olyan, egyáltalán nem érdekel. A méret viszont annál inkább. Sajnos, kénytelen vagyok beszorulni egyfajta képméretbe, ami abból adódik, hogy soha nem volt műtermem. Szóval a körülmények már eleve egy csomó mindent meghatároznak. Az életkörülményeimből és a technikai körülményeimből adódóan rengeteg mindent nem tudok kipróbálni.
Sz. K.: De happeningjeidre, installációidra visszagondolva, jó néhány nagyobb léptékű alkotást azért mégiscsak sikerült létrehoznod.
E. K.: Az installációimat mindig az adott térre tervezem, ilyenkor a múzeumok szerencsére a segítségemre vannak: kapok tőlük anyagot, időt, segítséget a fölépítéshez, én pedig „odaköltözöm”, mert ebben a lakásban képtelenség nagyobb méretű munkát elkészíteni.
Sz. K.: Elég sok képeden jelenik meg a „kazovszkiji emlékmű”, vagyis azok a hatalmas, súlyos téglaépítmények, amelyek elfoglalják a képmező nagyobb részét.
E. K.: Minden pillanatban emlékművei vagyunk az előző pillanatainknak. Az összes előző pillanatnak. Ugyanakkor anyagai is vagyunk a következő pillanat emlékművének. Az időben való lét, az ember szakaszossága eleve emlékművekben enged gondolkozni, hiszen fél pillanat alatt minden elmúlik. Tehát addig, amíg nincs valamiféle hitalapom, amihez kellene egy-fajta misztikus érzékenység, addig én csak az elmúlás felől tudom látni az emberi létet.
Sz. K.: Ezek szerint nem hiszel a halálon túli létben?
E. K.: Nem. De ötéves korom óta azon dolgozom, hogy higgyek. Illetve most már nem dolgozom, csak várok. De szerintem az az ember, aki tudatában van a saját létének, nem tudja elképzelni a végtelen nemlétet. Mert a végtelen nemlétből következik, hogy a véges lét – akár az egész kozmoszra vonatkozóan – nem létezik. A végtelent nem lehet összemérni a végessel. Az „objektív világ” fogalma is csak egy fogódzó, kapaszkodó. Csak akkor van értelme ennek a szónak, ha van egy transzcendens alap, amiből ez a lét fakad, vagy ami felé tör, vagy a kettő egy és ugyanaz. Csak beleőrülni lehet abba, hogy a létünk, amit átélünk, mégsem létezik a végtelen nemléthez képest. Ebbe tényleg nem lehet beletörődni. Én mindenképpen szeretnék hívő lenni, csak még nem jutottam el odáig.
Sz. K.: Tehát az emlékműmotívumot a „nem-hívőséged” motiválja?
E. K.: Egyrészt. Azt hiszem, csak a nem-hívőnek van ilyen ragaszkodása, ilyen patetikus viszonya a léthez. Én pontosan ilyen emlékművekben látom az embert, a pillanatot. Ami a nemléttel szemben létezik. A nemlétbe beleágyazva, már eleve az értelmetlenséggel néz szembe minden pillanatban. Csak akkor szűnne meg ez az értelmetlenség, ha a világunkat transzcendensnek látnánk. Ez azoknak az embereknek „be is jön”, akik részesülnek valamiféle igazi misztikus élményben, akik találkoznak olyan erőkkel, ami úgymond nem e világi erő. De én csak azt látom, hogy születik egy csillag, s a következő pillanatban már el is múlik. A felcsillanó lét szinte ugyanabban a pillanatban már nemlétté válik. Nem mérhető. Ennyiben az emlékmű nem csak a hitnek a hiányát, hanem a hitnek az akarását is szimbolizálja. A lét patetikus pillanatnyisága előtti fejhajtás. Félelmetes látvány, mert annyira gyönyörű, hogy csak egyszer van, csak egy pillanatra van, és a végtelen nemlét veszi körül.
Sz. K.: Egy másik motívumodról is beszéljünk: a kutyáról. Sok képeden ott van. Általában csak ül és néz.
E. K.: Én inkább vegyes állatnak nevezném: sakál, farkas és kutya keveréke. Néha eltapírosodik kissé; ilyenkor általában föl is dobja a talpát. Egyébként az önarcképem. Még főiskolás koromban kerestem egy állandóan használható jelet, ami képről képre vándorolhat, merthogy a rajzaim, festményeim általában képregények. Állandó szereplői vannak, és hát magamat is bele akartam vinni a történésbe.
Sz. K.: Miért?
E. K.: Eleinte „csendéleteket” festettem, amelyek emberi alakok voltak. Bonyolult helyzetekben lévő aktok. És én olyan síkban láttam ezeket a munkákat, ami merőleges a képfelületre, a nézők viszont az eredeti síkban nézték, tehát nem velem, hanem a csendélettel azonosultak. Drasztikus, kicsit szadisztikus helyzetekben voltak ezek az aktok. Mindenki úgy értelmezte, valamiféle szabadságharcot szimbolizálnak, valamiféle kitörni vágyást a bezártságból, de szó se volt róla, ez számomra olyan kellemes dolog volt, mint amikor csendéletet fest az ember. A nézők az ábrázolt dolgokkal azonosultak, ahelyett, hogy viszonyultak volna hozzájuk. Ezt látván, gondoltam, lerajzolom az egész történetet, tehát a nézőt, vagyis magamat is belerakom a képkeretbe. Több önarcképváltozat született, ezek időnként még most is megjelennek a képeimen. Az első egy katonafigura volt. De ezt nem lehetett normálisan ábrázolni, csak darabokban, nem is tudom, miért. Ami sokáig megmaradt, az egy kentaur volt. Ez tényleg elméletileg pontos, ideologikus önarckép volt, csakhogy nagyon leíró, irodalmi figurának találtam; nem lehetett állandó jelként használni. És akkor, a főiskola közepén „jött elő” ez az állat, mégpedig abból a két mondatból: „Te hülye állat!” „Ülj!” Ebből az önképkeresésből, ebből a szóösszetételből lett az az ülő és figyelő állat, aki rögtön elmozdulna, ha nem lenne ott az a szóbeli parancs. Szóval ő a szubjektum, őbelőle lehet nézni a képet. A néző általában mindig fordítva néz, de ez már az ő dolga. Én is megpróbáltam, de nekem ez nem megy. Én csak az állat felől tudok nézni. A másik oldal, pl. a szárnyas torzó, vagy az úgynevezett balerina: istenek vagy bálványok, ők azok az objektív erők, amelyek az emberi tudattól függetlenül léteznek. Az uralkodó, de ugyanakkor tudat nélküli princípiumok. Aztán az állatot néha úgy is használom, mint egy pecsétet vagy aláírást: egy egészen picike állat csak úgy ott van a képen.
Sz. K.: Amikor dolgozol, gondolsz-e a nézőre?
E. K.: Soha. Munka közben én vagyok az egyetlen néző. Ezek az én történeteim, amibe persze belekerül az egész világ, ami előttem és körülöttem van, de csak rajtam keresztül. Miután viszont létrejött a kép, akkor már a néző szerepe a meghatározó. A kép csak akkor él, ha van nézője. Ez lehet az isten is.
Sz. K.: És az anyaggal milyen a viszonyod?
E. K.: Különösképpen nem érdekel. Sőt, azt is bevallom, engem nagyon zavar az anyaggal való bajlódás. Ami számomra fontos, az a kezdet és a befejezés. Tehát megtervezni, kitalálni, fölvázolni a rendszert, amit lehet, hogy belül végzek el, és nem a vásznon. A befejezés pedig azért izgalmas, mert tudom, hogy megszületett egy olyan egység, amely azelőtt még nem volt a világon. Bekerül a létezés világába, akár egy élőlény. És ez roppant izgal¬mas dolog. Ugyanakkor tudom: van, akinek az alkotás folyamata a legfon¬tosabb.
Sz. K.: A kritikusok egyik kedvenc kiindulópontja a „kötés”. Te vajon hova, vagy kihez kötöd magadat?
E. K.: A magyar festők közül leginkább Farkas Istvánhoz és Román Györgyhöz kötődöm. Nem véletlen, hogy ők nem illeszkednek bele a helybéli iskolákba, értékrendszerekbe, hiszen mind a kettejük festészete rendkívül durva és tragikus. És ez a durvaság és tragikum nagyon közel áll hozzám. Noha más és más a festésmódjuk, de ez a festésmód náluk sem elsősorban az anyagról, hanem valamiféle türelmetlenségről szól. S ami még ennél is fontosabb: a világlátásuk. Rajtuk kívül még nagyon kötődöm Francis Baconhöz, akinek az élete, valahogy úgy érzem, teljesen azonos az enyémmel. Még főiskolás koromban ismertem meg a dolgait, és már akkor láttam, hogy megcsinált belőlem valamit, egy részemet teljes egészében, tehát más irányban kellett keresnem a képi formát. A másik pedig de Chirico, akivel a kép építésében, gondolkodásmódjában, a mitológiákhoz való kötődéseiben érzek rokonságot. És Morandi…
Sz. K.: Említetted, hogy nem szereted, ha „leművésznőznek”…
E. K.: Ennek sok rétege van: Az első: a festő nem lehet művésznő vagy művészférfi. Ez egyszerűen nem igaz. Ennek csak akkor van jogosultsága, ha egy színészre vagy énekesre mondják. Ott megértem, hogy mitől művésznő a művésznő, és ott nem lenéző a kifejezés.
Sz. K.: Rendszeresen dolgozol?
E. K.: Inkább rohamszerűen. Viszont megtervezem a munkáimat, mert mint mondtam, képregényeket festek. Tehát az előző kép mindig „hozza” a következőt. A tervezésben viszont már több a rendszeresség. Például utazom fél évet, és rengeteg kép megszületik a fejemben, ami tulajdonképpen nem is kép, hanem inkább szoborcsoport, ami embercsoportokat vagy akár az időben való elmozdulásokat is jelenthet. De a megvalósítás már az utolsó pillanatra, az utolsó éjszakákra marad. Viszont egyszerre több képet festek, s lehet, hogy ezért tűnik úgy, mintha sokat dolgoznék. Más ritmusa van az anyagnak, mint nekem. Azt hiszem, a türelmetlenségemből fakadóan a klasszikus szobrászanyagokkal is csak azért nem dolgoznék, mert annak a lassú ritmusát nem bírnám elviselni. Kiütnénk egymást. Azért szeretem a könnyen formálható anyagokat, mert azokra ráerőszakolhatom a saját ritmusomat. Ha az ember lerajzol egy vonalat, már elindulhat ezerfelé. És az a vonal is ugyanolyan anyag, mint a többi.
Élet és Irodalom, 1992. március 27.
1. A karácsony, a karácsonyfaállítás egész életében különösen nagy jelentőségű ünnep volt El Kazovszkij számára. Hatalmas karácsonyfadísz-gyűjteménye volt, megőrzött minden gyerekkori, otthoni díszt, és utazásairól rendszeresen hozott magával, és barátai is a világ minden részéből hoztak neki ajándékba különböző karácsonyfadíszeket.
A jegyzetet Siklós Péter készítette.