„… Dada; az egyik harmóniából egy egészen másba való elegáns és előítélet nélküli ugrás; diszkoszként elhajított szó röppályája, zengő kiáltás; minden egyéniség tisztelete pillanatnyi őrültségében, ami lehet komoly vagy félelmetes, félénk vagy vakmerő, eleven, határozott, lelkes…”
(Tristan Tzara)
„… Drága képzelet, én éppen azt szeretem benned, hogy nem ismersz irgalmat.”
(A szürrealizmus első kiáltványából)
1.
Az ember nem örül igazán annak, ha érzékeit és értelmét megterhelik, ha emlékeznie kell, teszem azt, a halálra. Látszólagos nyugalmát általában nem dúlják fel végső kérdések, a szellemi létezés jóvátehetetlen és felcserélhetetlen voltát nem éli át, beéri a jelen idővel, a mindennapi gond köti le érdeklődését, amelybe jól beleillik az egészség és a betegség, a józanság és a mámor, a közöny és a szerelem, a szegénység és a gazdagság, a jóakarat és a gyűlölet, a siker és a kudarc, az önzés és a nagylelkűség, a fiatalság és az öregség, a létezés és az elmúlás. Az élet elfedi a végső kérdéseket, mielőtt a kiszemelt lény, ráeszmélve, így kiálthatna fel: ez nem megoldás. A társadalmi létezés is arra ösztönöz bennünket, hogy az elérhető és felhasználható dolgokkal törődjünk, együtt haladva a barátságos és ellenséges világgal, s mindenképpen ez a világ kösse le figyelmünket, ne az időben ránk váró rettegés. Teljesen természetes számunkra, hogy aki túlzóan fél és szorong, azt gyógyítani kell, mivel biztosnak látszik, hogy nem a halál, hanem az élet betegítette meg.
A halál – látva az özvegyek és árvák gyászában rejlő természetes és gyakorlatias fájdalmat, amelyet lohaszt a múló idő –, ez a halál közhelyként illik mindennapjainkhoz, míg önvégünket nem idézi fel. Ezért nyugtázzuk illedelmes, csöppnyit búsongó közönnyel idegenek halálát, s ezért borzadunk el a hozzánk közelállókén.
2.
Végső kérdésekkel – a konvenciók szerint – csak művész (író), teológus és filozófus foglalkozhat jogszerűen, a természettudós már helyesebben teszi, ha a mérhető és meghatározható dolgok körében marad. Tehát az irodalomnak és a művészetnek – ha mélységre törekszik – az érdeklődési köre, tartalma lehet a halál, elvont és előremutató formában is, ha például keretéül szolgál az általánosan emberi túlélés lehetősége. (Vö. Madách: „Ember küzdj és bízva bízzál.”) Közbevetőleg: tudom, hogy újságcikkben ezt ily módon érinteni a legnagyobb piszokság. A zsurnalisztika mindig kiemeli, hogy egyrészt a halott emlékét megőrizzük, másrészt a halott nem halt meg igazán. Az újság mindig szemérmes, s a maga módján mértéktartó. Néha az elhallgatás és megtévesztés, sőt a szenzációhajhászás is e buzgó szemérem következménye.
A mi mostani beszélgetésünk alaphangja más: mértéktartásunkon olykor átüt az őszinteség, legalábbis ott, ahol partnerünk hatása alól nem tudjuk magunkat kivonni. Hirtelen megérezzük, hogy El Kazovszkijban van valami végletes. Intelligenciája magával ragad, majd fájdalomba fordul, így személyiségének furcsa vibrálását nem foghatjuk fel manírként, egyre jobban érdekel minket, és hiszünk neki. Beszélgetésünk a legbanálisabb környezetben zajlik: az Anna presszó1 hátsó traktusában, ahol meleg van és tompa fény, s ahol az Akácos utat úgy játssza el a zongorista, mintha e dal valódi bánattal volna teli.
El Kazovszkij rézszegekkel kivert vastag fekete bőrkarkötőt visel, a karkötő kutya-nyakörvre emlékeztet, amely védelmül szolgál harapás ellen. El Kazovszkij, miközben beszél, hosszú ujjú, ideges kezével néha a hajához kap, hátrasimítja, hogy aztán a hajtincs újból a homlokára hulljon; megjelenésében van valami, amiről szívesen mondanám azt, hogy bohém (?), művészies (?), extravagáns (?), lám semmit sem mondhatok róla szívesen, csak találgatok, mert elbizonytalanít szürkéskék, tiszta szeme és tekintetében az egyenesség.
Beszélgetésünk a zongora akkordjai fölött folyik, mintegy másik dallamként; lebeg, felszökken, alászáll.
3.
Siker – mondom vagy kérdezem a fenti cím szerint. (Vö. Sikerélmény, pszich. harmonikus személyiség kialakulásának alapfeltétele.)
Én magam sikertelennek találok mindent, ami történt velem. Mozdíthatatlannak. Tökéletesen merevnek. Ez természetesen nemcsak a magyar közéletre vezethető vissza, hanem a saját sorsomra is, amely kívülről lehet, hogy sikeresnek tűnik, de ha én jellemzem, akkor üres teret látok, sivatagot, ahol nincsen visszhang. (Így felel El Kazovszkij. Beszédében nincs semmi idegenszerű, magyarsága pontos és kifejező.) Elfogadják a dolgaimat, szerepelek itthon és külföldön is kiállításokon, de olyan kritikát nem kapok, amelyben elemeznék a munkáimat. Néha kétség merül fel bennem, egyáltalán megnézi-e valaki a kiállított műveket. Most kerültem ki nemrégiben a stúdióból2 (Fiatal Művészek Stúdiója), ez az első évem, s ez nagyobb szakadás, mint kilépni a főiskoláról. A stúdió bizonyos értelemben melegházat jelentett számunkra, védettséget. Most a senki földjére kerültem. A magyar művészeti életben nincsenek normális pályázatok, nincsenek komoly feladatok, fontos külföldi kiállítások. A szövetség3 mint érdekképviselet szinte nem is létezik. Legalábbis számomra nem.
Siker – ismétlem. – Ahogy kívülről látszik, tényszerűen és időrendben.
1977-ben végeztem el a főiskolát. A mestereim Kádár György4 és Kokas Ignác5 voltak. Utána automatikusan tagja lettem a stúdiónak és a Művészeti Alapnak.6 Attól az évtől kezdve az összes nagy országos tárlaton részt vettem, sok önálló kiállításom volt. A stúdióteremben,7 a Fészekben, mindenfelé, nagyon sok vidéki városban, néha még falun is. Mindez felfogható sikernek, de csak néhány olyan dolgot tudok mondani, amely számomra igazán kellemes volt. A fiatal művészek 1982-es párizsi biennáléja, aztán a párizsi anyag kiállítása a Műcsarnokban.8 1982-83-ban megkaptam a székesfehérvári múzeum Smohay-díját.9 Nagyon izgalmas dolog volt az 1985-ös glasgow-i magyar művészeti kiállítás,10 amelyen személyesen is részt vehettem. 1981-ben megkerestek a győri színháztól, hogy tervezzek nekik jelmezt és díszletet.11 Ez nem lett igazán fontos nekem, de érdekes volt, kaland, meglepetés. Én mindig a váratlant érzem sikernek. Most kivitték egy nagyobb anyagomat a poznani vásárra, és ott majdnem az egészet megvette a łódzi és a szczecini múzeum.12 Az eladást intéző műkereskedés emberei azt mondták, ez hatalmas siker. Én nem tudom. Körülbelül ennyi a szakmai meglepetés eddigi pályámon, a többi a szokványos, rendszeres kiállítás, amelyekről nincs is visszajelzés.
4.
Múltjáról kérdezem most, arról, amit alapvetőnek érzek: a gyermekkorról.
Tizennégy éves koromban kerültem Magyarországra,13 és az anyanyelv elvesztésével rettenetes sokk ért, olyan lettem, mint egy csonk. Kora gyermekségemtől kezdve a nyelv volt a kifejező eszközöm, az egyetlen; a nyelvben én annyira biztos voltam, hogy az iskolában tanulnom sem kellett, és hirtelen megfosztottak a legerősebb fegyveremtől. Valószínűleg ez a megfosztottság tolta el az aktivitásomat az irodalomtól a képzőművészet felé. Még így sincs kizárva, hogy írás lesz a vége. És prózát magyarul, de verset csakis az anyanyelvemen, oroszul írok.14 Életemnek ezzel a fordulatával sok minden megváltozott bennem. Az ítéleteim, a véleményem színe is más, ha magyarul beszélek. Ezzel a nyelvi megbénulással olyan fájdalom járt, hogy a Magyarországon töltött első évet ki is töröltem az emlékezetemből. (Az Akácos út szirupja ömlik rá erre a beszédre: „Pacsirta szólt a fán…”) Egészen kicsi koromban találkoztam a görög mitológiával, azon nőttem föl. Őrületesen szerettem a görög szobrokat. Most, hat éve voltam először Görögországban, és ott találkoztam a gyermekkorommal. Iszonyú erővel zúdult rám. A másik, ami gyermekkoromban félelmetesen beépült a lényembe: az orosz klasszikus irodalom (Dosztojevszkij, Puskin, Lermontov, Tolsztoj, Gogol). („Ott kóborolt, csavargott egy cigány”)
Hatéves koromban anyám eljött férjhez Magyarországra. Én Leningrádból egy uráli városba kerültem, a nagyszüleimhez.15 akiket úgy szerettem, ahogyan nem szabad szeretni. Az ő haláluk a saját halálom kezdetét jelenti, és nem tudok mit kezdeni vele, ez is pusztán csonkulás, tanulság nélkül. Magyarországra kerülésem ennek a kezdete volt. A mostani tudatommal éltem már akkor, tele halálfélelemmel. Ez hét-nyolc éves koromtól meghatározó, és a hitnélküliség miatt oldhatatlan. Az életem tulajdonképpen a hit kereséséből áll. („A legszebb lány tudod-e, hol lakik?”)
Ez az egyedüli, ami számít, a fenntartó, a továbbvivő. Ugyanakkor az élet csapdája. Csakis azon a tájon lehet élni, ahol az ember a létezés értelmét keresi. És azon a tájon terpeszkedik el a halál. (Itt érzem meg benne a végletesen magával ragadót, személyiségének furcsa vibrálását, mélyén a fájdalommal, amelynek szépségében is hiszek.)
5.
A hitnélküliség ellen, a meg nem kapott és áhított ellen az ember csak narkotikummal védekezhet. Számomra az ilyen narkotikum, az egyetlen dolog, ami meglepetés lehet, ami szórakoztató, ami csodaszerű: a másik ember. Más számomra meglepetést nem okoz. A másik ember, aki kétségkívül kissé istenszerű annyiban, hogy a legtöbbet adhatja, de kiszámíthatatlan és rejtőzködő. A szerelem és a szépség az, ami leköti az érdeklődésemet, a szerelmeim csillagszépsége az, ami a szüntelen keresésben támpontot adhat és valami biztonságot. (Rám néz kék, tiszta, állhatatos szemével, és azt mondja:) Múlt századi stilizált férfitudattal nőttem fel. („Úgy muzsikálj, hogy sírjon az a szép leány”)
Az uráli ipari városi környezetben éltem, elsőgenerációs értelmiségiek között, valamennyien idős emberek voltak, és végletesen európaiak; a zene és az irodalom imádata vett körül, de ugyanitt a gyári gyerekekkel is együtt éltem, és köztük az volt a bravúr, ki tud messzebbre köpni. Köztük nem derült ki, mennyire területen kívüli a tudatom és a modorom. De később meg kellett tanulnom valahogy viselkedni. Döbbenetes hatást tett rám, mikor felfedeztem Rimbaud és Verlaine kapcsolatát. Lenyűgöző volt. És tudtam, hogy azzal, ami bennem van, semmit sem lehet kezdeni. (Most emlékezetemben valahol mélyen megzendül: „Láttam maró mocsárt, hol mint egy szörnyű hálón a sás közé akadt Rém poklos teste reng, és vizeket rothadni örök szélcsendben állón, s örvényt, mely tág kerékben az égaljig kereng.”16)
Semmi másom nincs, csak az életem. Rettenetesen szeretem az életet. Valami örömet muszáj kapni, és én nagyon nehezen jutok hozzá. Tudom, hogy a fájdalom feloldásának keresése újra csak teher és fájdalom. Az ember olyan eszköz, amellyel a kínlódás végtelenül sok formáját lehet elérni. Én néha úgy érzem, egyszerűen csoda, hogy az ember él.
(Az akácos út trillái elúsznak. Csak Rimbaud marad: „Szegény szívem kiáll a tatra,/ szűzdohánnyal paskolt szívem: reccsen a forró zupa rajta,/ vad röhejben tör ki a banda/ és szitkozódik éktelen, szegény szívem kiáll a tatra,/ szűzdohánnyal paskolt szívem.”17)
A többi nem narkotikum, hanem a létezés. Az alkotás sem hat drogszerűen: nem öröm, nem szenvedés, hanem a lét velejárója. (Ezt beszéltük a szerelemről.)
6.
Három évig Derkovits-ösztöndíjat18 kaptam, havi négyezer forintot. Amikor letelt a három év, a színházi munka lett a megélhetésem. Lejártam Győrbe, de erről már beszéltünk. Nyomasztóan hat rám, hogy semmiféle fedezékem nincs, nem jól viselem az anyagi bizonytalanságot, de a legnagyobb szorongató félelmemben sem tudok magamból kierőltetni semmit, ami hasznot hoz. Így aztán egy idő után terhessé vált a színház is. Szűkösen élek. Jobb anyagokhoz, festékhez, vászonhoz, ecsethez nem is jutok hozzá. Úgy alakult, hogy törmelékkel dolgozom, szeméttel, amit a barátaim összehordanak. Mivel a dolgok helyettesítéséről, az élet helyettesítéséről van szó, ezek az anyagok meg is felelnek. Nem is mernék hozzányúlni egy nemes anyaghoz. Az úgy szép, ahogy van. Ha a barátaim hoznak egy gyönyörű ecsetet, az nem mint munkaeszköz, hanem mint szép tárgy szerepel. A DAS cég gyermekeknek gyárt valami levegőn megszilárduló gyurmafélét, a főiskoláról rám maradt egy csomó, azt használtam mostanáig. Abból építettem fel a csendéleteimet. Most, hogy az elfogyott, fával dolgozom, ami egyúttal nagyobb méretet is jelent. A legvastagabb rétegelt lemezt használom, ami csak létezik. (A csendéletek nem síkban, hanem térben léteznek, nem festmények, de nem is szobrok, megkonstruált és ily módon nem csak látványként, de érzelmileg is ható terek. El Kazovszkij eleven anyaggal dolgozik: az úgynevezett panoptikumok kertben vagy zárt térben megalkotott élőképek, melyekre bukolikus és nyomasztó hangulat jellemző, s alakjaiban megvalósulni látszik a görög szépségideál. Hosszú idő után most szólalok meg először. Azt kérdezem, honnan van öntudata, ha van.)
Nem tudom. Van. És ez pusztán egy állapot. Az ember a létezés centrumának érzi magát. Másrészt meg nincs öntudatom. Egy szemernyi sem. Mint nem hívőnek, borzasztó fontos nekem a visszajelzés, és azt nem kapom meg. Isten hiányában embereknek csinálok műveket, ha ők nem látják, akkor művek nincsenek is. És magam sem vagyok. A munkáimmal kapcsolatosan szinte mindig mulatságos ítéletek születnek: Hú, milyen izgalmas. De bonyolult. Intellektuálisan merész. És kész. Lehet, hogy ezek jó mondatok, de semmit sem árulnak el.
7.
Itt van előttem egy képe (Purgatórium). Kopár vidék. A lilás, talán viharos ég alatt napsárga a táj, középütt egy rúdhoz kikötve kutya ül. Hosszú fejű, szomorú, furcsa lény. Az egész képet bánat és várakozás lengi át, és a várakozásban remény. „Kit megfürdetett már minden vizeknek búja, nem szállhat révbe többé kalmárhajók után, s jelzászlók és tüzek hivalgó gőgjét unja, s hidak vad szeme bámuljon rá bután…”19
Magyar Nemzet, 1987. február 7.
1. A Váci utca egyik elegáns presszója, 1992-ig jóval nagyobb alapterületen, mint ma. Bár közel lakott, El Kazovszkijnak ez nem tartozott a kedves helyeihez. A drága, elegáns és zenés helyeket nem szerette.
2. Fiatal Művészek Stúdiója (Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület) – 1958-ban alapított, korábban a Képzőművészeti Alaphoz tartozó intézmény. Műtermei, önálló galériája is volt, a Stúdió Galéria (1972-től 1994-ig a Bajcsy-Zsilinszky út 62. alatt). El Kazovszkij 1976–1987 között volt tagja a Stúdiónak.
3. Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége. Felügyeleti szerve a Művelődésügyi Minisztérium volt, költségvetését is ez a minisztérium biztosította. 1989-ig a kultúrpolitika hivatalos partnereként, a képzőművészet egyedüli társadalmi, szakmai szervezeteként működött. El Kazovszkij 1978 óta volt tagja a szövetségnek.
4. Kádár György (1912–2002) 1949-től 1974-ig, nyugállományba vonulásáig a Képzőművészeti Főiskola tanára.
5.Kokas Ignác (1926–2009) 1973-tól 1983-ig a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára.
6. Művészeti Alap – 1952-ben alakult meg a Képzőművészeti Alap, 1968-tól a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja (MNMA). Központja az V. kerületi Báthori u. 10.-ben volt. Az adott korszakban a hivatásos alkotóművészek számára a formális jogvédelem mellett a munkaviszonyt (a személyi igazolványban és a munkakönyvben a munkahely rubrikában bejegyzést) jelentett, és az ezzel járó anyagi juttatásokat (nyugdíj, ösztöndíjak) és szolgáltatásokat (alkotóházak, műtermek) is biztosította. 1992-ben kettévált, minden tag automatikusan tagja lett a megalakuló Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének (MAOE), a vagyon előbb a Magyar Alkotóművészeti Alapítvány, majd 1994-től a közalapítványi formában működő Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány (MAK) kezébe került. Ennek a vagyona két évtized alatt „elolvadt”. El Kazovszkij 1976-tól a haláláig tagja volt az Alapnak, illetve a MAOE-nak. Az Alap privilégiumszámba menő szolgáltatásait – műterem, alkotóház, ösztöndíjak – nem vette igénybe.
7. Fiatal Művészek Stúdiója (Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület) – 1958-ban alapított, korábban a Képzőművészeti Alaphoz tartozó intézmény. Műtermei, önálló galériája is volt, a Stúdió Galéria (1972-től 1994-ig a Bajcsy-Zsilinszky út 62. alatt). El Kazovszkij 1976–1987 között volt tagja a Stúdiónak.
8. A Biennálé komisszárja Don Foresta volt. Magyarok a 12. Párizsi Biennálén (Banga Ferenc, El Kazovszkij, Záborszky Gábor), Műcsarnok, 1983.
9. A székesfehérvári Szent István Király Múzeum Smohay János (1890–1975) kalaposmester és festő végrendelete alapján 1981 óta adja ki a díjat az év legjobbnak ítélt alkotásáért egy 35 évesnél fiatalabb művésznek, és mellé egy évre szóló ösztöndíjat is. A második díjazott 1982-ben El Kazovszkij volt.
10. 1985. október 5-től november 9-ig: Contemporary visual art in Hungary: Eighteen Artists, Third Eye Centre, Glasgow – Mai magyar képzőművészek Glasgow-ban, Csók István Képtár, Székesfehérvár. A kiállítások katalógusa: Third Eye Centre / Szent István Király Múzeum, 64 oldal, Glasgow, 1985.
11. Győri Kisfaludy Színház, Goldoni: Nyári kalandozások. Bemutató: 1981. április 24. Rendező: Szikora János, díszlet: Rajk László, jelmez: El Kazovszkij.
12. A łodzi múzeum gyűjteményében El Kazovszkijnak van egy Privát ketrec című 9 darabos munkája. 1985-ben készült, 77×77cm darabonként, együtt 231×231cm, vegyes technikával készült, szalagok és keret nélkül. 1986-ban vették meg a poznani Interart vásáron.
13. El Kazovszkij 1964 nyarán, 16 évesen került Magyarországra.
14. Verseinek első válogatását csak halálát követően, 2011-ben adta ki a moszkvai Tri kvadrata kiadó. A verseket El Kazovszkij édesanyja, Putolova Irina válogatta, a kötetet Szilágyi Ákos szerkesztette. (El Kazovszkij: Knyiga Dzsana). Ezt követően jelent meg magyarul egy válogatás El Kazovszkij: Homokszökőkút címmel (Magvető Kiadó, Budapest, 2011. Válogatta és az utószót írta: Margócsy István).
15. Szergej Pavlovics Putolov (1896–1966) tervezőmérnök, felsőfokú zenei (hegedűtanári) végzettsége is volt, és Jelena Vasziljevna Putolova (1898–1975) gyermekorvos.
16. Arthur Rimbaud: A részeg hajó (ford. Tóth Árpád)
17. Arthur Rimbaud: Az ellopott szív (ford. Somlyó György)
18. 1980-tól 1983-ig.
19. Arthur Rimbaud: A részeg hajó (ford. Tóth Árpád)
A jegyzeteket Siklós Péter készítette.