El Kazovszkij sírkőavatása
2010. október 8-án Putolova Irina jelenlétében felavattuk El Kazovszkij síremlékét. Az avatáson El barátai és tisztelői voltak jelen. A Pro Fun Kórus énekelt.
Nádasdy Ádám beszéde
Erőt merítettem belőle, mert csodáltam, hogy ilyen ember létezik. Aki természetesnek tartotta a létét, mindazokkal a szakadék-mélységű és hegymagasságú ellentmondások-kal, amik között létezett. Amik által létezett. Természetesnek tartotta, hogy orosz, de azt is, hogy magyar. Hogy rockkocsma-törzsvendégnek öltözik, de Wagnerra jár, ugyanab-ban az öltözékben. Hogy magányosan él, de körül van véve fantasztikus barátokkal és még fantasztikusabb szeretőkkel. Hogy szüntelen, emésztő feszültségben él, mégis szi-lárd és kitartó, mint az Urál hegység. Hogy festő, mindenekelőtt festő, de alig beszél a festészetről, annál többet a pillanatról meg a végtelenről meg az igazságról meg az ál-ságról.
Én sose hallottam tőle azt, hogy „képeimen így meg úgy”, vagy hogy „festek most egy ilyet vagy olyat”. Talán nem is baj, mert nekem gyenge a vizuális felfogásom. A fülem viszont meghallotta a képeiből áradó rettenetes csöndet. Az első pillanattól úgy éreztem, hogy a festményei: mondatok, néma mondatok, mint a süketnémák csodálatos jelei. Némán mutogatnak, és csak néha, óvatlanul pattan le egy hörgés vagy sikoly a vászon-ról, mint amikor a süketnémák szeretkeznek.
Bámulatos volt a festményein a dolgok elhelyezése. Mindig oly módon festett, hogy abban valamik a helyüket keresték. Kevés eszközzel képes volt kínzóan üres helyeket ábrázolni, a tárgyak és lények közti üres helyeket, amelyek nem betöltetlenül hevernek, hanem feszülten állnak: mind egy nagyzenekari műben hirtelen beálló generálpauza. Számomra ez volt a legfontosabb, Alain generál¬pauzái, amikor ott állok és csak a saját dobhártyám dobogását hallom. Számomra ő nem kutyákat festett, nem tereket, nem tája-kat, nem kígyózó utakat vagy épületeket. Helyeket festett, ahova jöhetne valami, de nem jön. Vagy ahova nagyon kéne akarni, hogy jöjjön, de nem akarjuk eléggé. Ahogy Turner annak idején levegőt tudott festeni, úgy tudott El Kazovszkij "helyet" festeni, pedig az még anyagtalanabb, mint a levegő.
Miért volt ez a dobhártyarepesztő üresség, ez a bombaketyegéses csönd?... Amikor úgy tele volt az élete, mint a zsúfolt lakása, zsúfolásig tele szavakkal, emberekkel, repülője-gyekkel, emlékekkel, borzalmakkal és tervekkel? Tudta, hogy mindezek csak elszigetelt, magányos tárgyak, amik között úgysem lehetne a teret betölteni, még akkor se, ha szorosan egymás mellé zsúfolnánk őket? Ez a festészet építkezik, de nem fölfelé, hiába rak egymásra idomokat; és egyik kedvence, a libikóka is a zuhanást ígéretét tartogatja, nem az emelkedését. Miért kellett úgy állnom a képei előtt, mint akinek a háta mögött ledőlt egy hatalmas faldarab, és utána ott a süket csönd, percek telnek el, már eloszlott a porfelhő is, az ember mégsem mer megfordulni, és a kutya is csak szűkölve ül.
Mindig úgy beszélt, mintha tudnom kellene, kiről-miről van szó. Gyakran tudtam is, de gyakran csak hagytam magam sodorni. Olyan volt vele lenni, mint amikor az ember gyerekkorában felnőttel beszélgetett. Kedves volt és figyelmesen érdeklődő, de nem látszott igazán kíváncsinak, mert úgyis tudta, hogy mit fogok mondani. „Igen, igen!”, bólogatott. Ez nem okozott fájdalmat: inkább boldog kiszolgáltatottságot éreztem. Nyi-tott könyv voltam, amely örül, ha belenéznek. Volt, hogy nagyon belenézett, mosolyta-lanul, és mindent látott. Nem igaz: csak azt látta, amit látásra érdemesnek tartott. Ezt irigyeltem benne: hogy van bátorsága nem észrevenni, nem odanézni, nem megjegyezni, és főleg nem megfesteni azt, ami nem érdekelte, amit nem tartott fontosnak. Mint né-mely ragadozók, amik egy bizonyos méretnél se nagyobb, se kisebb prédára nem ugra-nak, hiába kerül a látóterükbe — az nem az övék, úgyhogy folytatják útjukat.
Így folytatja ő is az útját, itt, közöttünk. De ha nagyon hadonászunk, talán észrevesz minket.