R. E.: Azt mondtad, az állapotodról, a helyzetedről, a koordinátákról, amelyek között most élsz, nem akarsz beszélni.¹ Arról sem, hol tartasz a hit keresésében, ami megváltana, megmentene a rád váró „végtelen nemlét” – ezek a te szavaid – tudatától?

E. K.: Ebben a tekintetben nem változott semmi, pillanatnyilag még úgy tudom, hogy nincs a saját időm utáni idő, és nincs más hely sem, de ez nem új tapasztalat. És a hit elérésének a reménye is természetesen állandó. E nélkül a remény nélkül föl sem lehetne kelni reggel. Van egy másik, gyerekkori, halálközeli gondolati tapasztalatom: nem a végleges eltűnésről szól, hanem a halálra ítéltség állapotáról. Ez körülbelül hétéves koromban kezdődött, és egészen az egyetem közepéig tartott, és egy kényszerű kísérletezésben nyilvánult meg, egy nem akaratlagos feladat teljesítésében, amire az agyam kényszerített: a legszélsőségesebb helyzeteket adtam föl állandóan magamnak, a gázkamrától kezdve a legsúlyosabb betegségeken, a legszörnyűbb rákon keresztül a válogatott kínzásokig; amit még egyáltalán elképzelni lehetséges…

R. E.: A kínok és szörnyűségek elszenvedője voltál ezekben a fantáziajátékokban, vagy épp az okozója?

E. K.: Ez nem játék volt, hanem kutatás önmagamban és az ember történetében. Arra akartam rájönni, hogyan lehet ezeket elviselni.

R. E.: Végiggondoltad, hogy ott, abban a szituációban hogyan viselkednél?

E. K.: Hogy kibírnám-e például a kínzásokat, a kínokat… És hogy mi történik majd velem, a halállal szemben, a halál előtt. De mondom, ez nem játék volt, a játék, az más, tudom, hiszen szadista típusú lény vagyok, a játék egészen más. Ebben a kísérletezésben semmi akaratlagos nem volt, gondolati kényszernek engedelmeskedtem, talán az agyam önkéntelen, majdnem a tudatalattiból föltörő törekvése volt, hogy szembesüljön vele, mit képes az ember tenni a másik emberrel, és az mit képes tőle elviselni. Mert gyerekkorom óta meggyőződésem, hogy leginkább arra való az ember, hogy kínozható legyen. Végtelen sok válfaja van a kínzásnak, amit az ember a másik emberrel képes megtenni, és főleg kitalálni. Aki nem is eszköz a másik kezében, hanem tárgy, végtelenül megkínozható tárgy. Nincs is ilyen élőlény még egy. Szinte belekódolt program ez az ördögi tudomány, tudományos művészet vagy művészi tudomány, a kínzás különböző fajtái és az elszenvedésük, a kínzásnak való alávetettség. Keleten ez valóban tudomány és művészet, amelynek kódexei vannak… Persze más élőlényt is nagyon tud kínozni, de igazából embert szeret kínozni az ember, testileg és lelkileg. És valahogy végtelen ez a skála, tehát nincs olyan szint, ami ne lenne meghaladható, amin ne lehetne túltenni ebben a „tudományban”, nincs olyan kín, amit ne lehetne fokozni. És a fokozására minden és mindenki eszköz lehet: a gyerekek, a szülők, a hozzátartozók, a férj, a feleség, a szerelmek, ez végtelenül variálható, mert az emberiség folyamatosan gyakorolja ezt a „művészetet”. Ráadásul nincs, nem is volt olyan korszak, amikor egy picit is elviselhetőbb lett volna az ember ilyen szempontból, egy picit is „emberibb”, ahogy mi emberek szoktuk mondani. Mert az ember nem emberi, hanem épp embertelen, tehát ez alaptulajdonság. És ezért mindegyik korszak, mindegyik kultúra egyformán kegyetlen, egészen „kivételesen”, maximálisan, fokozhatatlanul és mégis végtelenül fokozhatóan.

R. E.: És ezt te honnan gondoltad vagy sejtetted már hétéves korodban?

E. K.: Az ember olvas és filmet néz. Valószínűleg abból is jött ez a nagyon korai szembesülés, hogy nagyon korán nagyon komoly, súlyos irodalmat is olvastam. De a történelem a lényeg, minden történelmi dokumentum. És a latin irodalom és a középkori eposzok és krónikák és a huszadik századi dokumentumfilmek és a sajtófotó.

R. E.: Tehát nem a magad által átélt vagy – gyermekként, gyermeki módon – okozott kínokból jutottál erre a következtetésre?

E. K.: Nem, én természetesen nem tapasztaltam ebből semmit. Annyira boldog gyerekkorom volt, hogy – nemrég gondoltam ezt végig – csak azért fohászkodtam folyton, hogy álljon meg az idő. Goethei értelemben, hogy „ne tovább! Gyönyörű vagy, állj meg, idő! Ne legyek semennyivel sem idősebb, mert most nagyon jó.”² Elképzelhetetlenül jó gyerekkorom volt. Minden rettenetes belső probléma és megoldhatatlan kérdés, vívódás ellenére, miközben belül – mondhatnám – poklok is nyíltak, nagyon boldog gyerekkorom volt. Egyébként később is igazi meleg baráti hálóban himbálóztam, egész életemen át. Nem baráti társaságokban, hanem egyes emberekhez fűződő barátságok hálójában, és ez most is így van.

R. E.: És közben belül a démonaid… ?

E. K.: Nem az én démonaim, az emberiség démonai. Nekem ahhoz képest nagyon kis démonom volt, és azzal sikerült aránylag jól megbarátkoznom.

R. E.: Mi volt ez a kis saját démonod?

E. K.: Ez a tökéletes nemi meg nem felelés.

R. E.: Amit már egészen kicsi gyerekkorodban azonosítottál?

E. K.: Egészen kisgyerek koromban. De kora kamaszkoromig – bár azt nem reméltem akkor sem, hogy rövid időn belül férfi leszek – mégsem racionalizáltam magamban, hogy női testben kell leélnem az egész életemet. Tehát valami olyan ködös remény élt bennem, hogy majd a kamaszkor elmúltával kiderül az igazság, hogy ez valamilyen duplaneműség, amiből majd ki tudok mászni… Annak ellenére, hogy „birtokomban volt” már hét-éves koromban a teljes orvosi szakirodalom erre nézve, tudniillik a környezetemben volt egy orvos, a nagymamám.

R. E.: Mert akkor már régen olvastál…

E. K.: Négyéves koromtól olvastam, ezért az általános iskola elején a teljes Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov már megvolt nekem. Meg persze a nagy romantikus költők, Puskin, Lermontov.

R. E.: Akkor még Péterváron, illetve Leningrádban éltél, vagy már az Urálban?

E. K.: Ez már az Urál, Nyizsnyij-Tagil, odakerültem a nagyszüleimhez hétéves koromban. Pétervárott más volt, ott Görögország volt. Ott volt az Ermitázs, és benne a szobrok, számomra akkor a legfontosabbak. Hétéves koromig a képek nem nagyon izgattak, bár persze az illusztrációk igen, de az Ermitázs görög-római szobrai elbűvöltek. Legszívesebben rájuk másztam volna, mindig mindent meg is fogdostam, és minden isten nevét megkérdeztem az anyámtól. És aztán, mivel óriási vázagyűjtemény is volt ott, görög anyag, és ugye a görög vázák a rajzok mellett tartalmazzák a feliratokat is – hogy ki kicsoda –, ott meg is tanultam a nyomtatott görög ábécét. Aztán öt-hat éves koromban jöttek az első görög mítoszok és regék, volt köztük felnőttkiadvány, voltak gyerekváltozatok, amik egyébként zseniálisak voltak, máig megvan közülük egy görög mondafeldolgozás a titánok nagyságáról, a titánok és az olümposziak harcáról.

R. E.: És ezekből a mítoszokból szerezted az ember „megkínzásra való különös alkalmasságáról” való tudásodat?

E. K.: Nemcsak, de ez is hozzáadódott, minden hozzáadódott. Az alapja a második világháború lehetett, a nagyanyám tapasztalatai is, aki öt évet töltött a fronton, a legelső vonalban mint orvos, és persze, rengeteg háborús könyvet is olvastam, és nemcsak a nagy írókat, hanem minden mást is, faltam a háborús könyveket, főleg a dokumentum-feldolgozásokat. Meg a dokumentumfilmeket.

R. E.: Az előbb odavetettél egy félmondatot: „szadista típusú lény vagyok”. Az ezzel kapcsolatos történések is csak benned zajlanak, illetve a képeiden és más műveidben, vagy a valóságban is?

E. K.: Belül, ezek belső játékok, elképesztő belső játékaim voltak mindig, gyerekkoromban egészen vadak, négy-öt éves koromban. De mellette ugyanúgy volt az állatkert, az állatok imádata, aztán az ásványok gyűjtése. Sokáig ezért akartam mineralógus lenni, de persze őslénykutató is, meg mindenféle más is, ahogy a legtöbb gyerek. Tehát nagyon-nagyon sok sín futott párhuzamosan bennem, gyereksínek meg kevésbé gyerekes sínek, és nagyon sok volt belőlük. Kifelé a kevésbé gyerekes sínek is gyerekesnek látszottak, mert a felnőttekkel is csak leereszkedően játszottam, nem akartam velük komolyan kommunikálni. Belül azonban egészen másképp nézett ki a dolog, ott nagyon vad volt minden.

R. E.: Mindig hódító vagy uralkodó voltál a belső játékaidban?

E. K.: Hát igen, mindig katona és mindig katona, mindig katona, mondjuk, az 1812-es háborúban…

R. E.: Katona, aki öl?

E. K.: Nem, ebben a veszély volt a fontos: a kiélezett helyzet, a végső helyzet, az abszolútum, tehát az élet-halál kérdése. Ezek maguktól értetődő dolgok voltak, ha hinnék a lélek vándorlásában, akkor azt mondanám, hogy na¬gyon jól emlékeztem az előző életeimre. De inkább azt mondom, hogy a kollektív emlékezetből töményen merítettem, és nagyon korán, és nagyon könnyen, magától értetődően. Mintha ismerős szignálokat hallottam volna. Így vagyok a zenével is: minden zenét, amit szeretek, már akkor ismertem, amikor először hallottam. Ugyanígy a könyvekkel, a Háború és békével például, számomra az első alapkönyvvel, amit nyolcéves korom-ban olvastam. Dosztojevszkijjel is ilyen volt a viszonyom, bár nem a nagyregényeivel, hanem a novelláival és a korai műveivel kezdtem: a Fehér éjszakákkal, a Szegény emberekkel; ezeknek egészen különleges nyelvük van, bennük dolgozta ki Dosztojevszkij ezt a nyelvet. Ezekben beszél a narrátor ezen a hihetetlenül kispolgári, kibicsaklott, teljesen helytelen, édeskés, csöpögő, kínos nyelven, igazi kín még olvasni is… És megint ez a kettősség: egyszerre minden hibás, minden kínos, és közben a szenvedés hihetetlen mélysége…! Fassbinder tudott ilyen filmeket csinálni: minden ret¬tenetesen kínos és gusztustalan bennük, a hős undorító, kínos nézni is, na de micsoda fájdalmakat él át?! Kívülről hájas, undorító féreg, de ha bele¬megyünk az agyába… Úgy forgolódik, mint forró platnin az odadobott állat… Rettenet, hogy mi zajlik belül az emberben, amiből kívül semmi nem látszik. Dosztojevszkij is ezt csinálja: az emberben zajló rettenetet mutatja meg, amiből semmi nem látszik.

R. E.: Hogyan találkoztál először a saját „kis démonoddal”, ahogy az imént mondtad, a „nemi meg nem feleléssel”?

E. K.: Először csak azt éreztem, hogy nem vagyok lány. Hogy nem tudom magam lányként fölfogni. Amikor három-négy éves koromban semelyik szerepem sem felelt meg annak, akinek és aminek kívülről látszottam, az még nem volt tudatos, de mire iskolába kerültem, már nagyon is az volt. Például már nem akartam lányruhában járni, az már valóságos harc volt…

R. E.: Az is kellemetlen volt számodra, hogy szép vagy?

E. K.: Nem, hiszen én nem akartam csúnya fiú lenni, nekem nem az arcommal vagy a kezemmel volt bajom, hanem a nememmel. Mert tudtam, hogy nem tudok vele kezdeni, nincs hozzá viszonyom, csak a másik nemben tudnék élni.

R. E.: De nem zavart, hogy az emberek gyönyörű kislányt, később szép nőt látnak benned?

E. K.: Nem, az jó volt, főleg gimiben nagyon jól jött, mert nem arról volt szó, hogy meg akartam volna tagadni magamtól a szexuális életet, hanem arról, hogy a dolog reménytelen. Ezért afféle Don Giovanni-szerű figurává váltam, mert – miközben a szerelmek megvoltak – reménytelen volt a beteljesülés. Az első igazi szerelemhez hasonló élmény tizenhárom-tizen¬négy éves koromban ért, Rimbaud és Verlaine verseit olvasva rájöttem, hogy ezek egy szerelem lenyomatai.

R. E.: Ettől kezdve azonosultál Verlaine, az idősebb homoszexuális férfi szerepével?

E. K.: Valójában már sokkal korábban: mindig is Verlaine voltam Rimbaud-val szemben. A belső világomban mindig idősebb voltam, már tizenkét éves koromban is jó harmincas-negyvenes. Közben kifelé egy perccel sem vol¬tam idősebb a koromnál, vadul bicikliztem, pingpongoztam, mindent csináltam, amit a kortársaim, faltam a könyveket, és mindenkivel barátkoztam. Emellett azonban volt egy másik életem, és ez volt a nagyobbik rész. Tehát valahol tizenkét-tizenhárom éves koromtól a fantáziaéletbe tolódott át az életem nagyobbik része, mert pótolni kellett, ami nem megélhető. És aztán ez a rész egyre nőtt, és egyetemista koromtól kezdve már gyakorlatilag az életem hetven százaléka az agyamban zajló fantáziaélet.

R. E.: Amire nincs is befolyásod?

E. K.: Dehogynem, a folyamat tudatos, nappali, bár nem mindig én indítom el, de el tudom indítani, viszont sokszor nem tudom leállítani. Tehát mégsem egészen tudatos az energiája, de észlelem, maximálisan átélem, sőt, ezek a kalandok – ez az élet – gyakran erőteljesebbek, mint a megélt életrészletek, a valóságos élet. Ezek a kalandok velem megtörténtek.

R. E.: De valóban csak fantáziák voltak?

E. K.: Elég vad fantáziák, általában nem kapcsolódtak reális személyekhez, pláne nem olyanokhoz, akiket ismertem. De nem ábrándok voltak, ábrándozni ugyanis az ember csak konkrét szerelmekkel vagy tervekkel kapcsolatban tud.

R. E.: Hanem mik voltak?

E. K.: Történetek. Filmek, mozik.

R. E.: Élsz, dolgozol, közlekedsz, barátokkal beszélgetsz, ebédelsz, utazol, és közben megy benned a film?

E. K.: Igen, beszélgetés közben is…

R. E.: e ez nem maga a skizofrénia?

E. K.: A tökéletesen uralt skizofrénia. Soha nem látszik belőle semmi, ugyanis az önkontroll maximális, ami csak a munkában enged el.

R. E.: Azért, mert az maga a belső életed?

E. K.: Nem, az nem az én életem.

R. E.: A munka, a festés nem a te életed?

E. K.: A munka nem az én életem, ott valami tőlem független történik általam, az egy csatorna, az nem csak én vagyok. Nem egészen. De dolgoznom kell, hogy elinduljon. És miből táplálkozik ez a csatorna, ha nem belőled?

R. E.: Nem a tudattalanból? Nem arrafelé nyitod meg?

E. K.: Vagy a tudatalattiból vagy a tudatfölöttiből, az isteniből. Jungi értelemben tudatalatti, a közös tudatalatti, tehát nem az enyém, hanem az emberiségé. A mítoszok összessége. Mindaz, ami az emberiségben benne van. Ez a gyökerünk, ez a vérünk, ez folyik bennünk, csak mindenkin másképp folyik át, mert minden ember másfajta csatornát jelent. Valaki erre érzékeny, valaki másra. Egyszóval, én ezt inkább tudatfölöttinek nevezném. Ez az egyetlen olyan terület, ahol – azt is mondhatnám – van istenélmé¬nyem. De az életemben ezen kívül másutt ezt még nem sikerült átélnem.

R. E.: Akkor miért mégis istenélmény?

E. K.: Mert rajtam kívül történik, egyfajta diktálás. A versírásnál még inkább így van, mert az teljesen és kizárólag diktált állapot. Soha nem írtam magamtól verseket, viszont nagyon jól ismerem, hogy mi az az őrjöngés, amikor diktálnak nekem, és nem lehet leállni, és ez hetekig tart…

R. E.: Mit teszel a verseiddel? Hol olvashatók?

E. K.: Sehol, mivel oroszul írtam őket,³ és nem is gondoltam rájuk soha komolyan. De ez az én igazi, eredeti képességem, a festészet voltaképpen a második csatorna. Ettől a verbális adottságomtól nem tudtam megszabadulni, de – a nyelvi meg nem felelés miatt – nem tudtam vele élni sem. Hasonlóképpen a testemhez, a női nemhez való viszonyomhoz.

R. E.: Akkor beszéljünk a nyelvről, amit tizennégy éves korodban elvesztettél, amikor Magyarországra költöztél édesanyád után, aki ide jött férjhez.

E. K.: Volt azért egy úgynevezett nyári szókincsem, mert minden évben jöttem az anyámékhoz vendégségbe: kezét csókolom, szervusz, ilyesmi. A Radnótiba írattak be, orosz tagozatra.⁴ Mivel külön nem tanultam magyarul, csak beültem az iskolapadba, az első háromnegyed év afféle „tolókocsis” élmény volt! Sorsdöntő élmény, mert nekem előtte az ereimben is nyelv folyt, annyira verbális ember voltam, és akkor rá kellett döbbennem, hogy a nyelv nem levegő, hanem hihetetlenül kemény fal, és nem is kövekből áll, tehát porladó anyagból, hanem valami áttörhetetlen dologból, mondjuk, fémből. Képzeld el, hogy a fémben ülsz, és a fémben kell lélegezned. De aztán, mivel hihetetlen jó volt az osztályom, az év végére kialakult az az állapot, amikor a fémből – mondjuk – mészkő lett, a mészkőből tégla, a téglából por, és az év végén már port lélegeztem. Viszont teljesen meg¬rendült a bizalmam a nyelvben. Rájöttem, hogy túlságosan kemény és súlyos anyag, hozzá képest a márvány, amivel a szobrász dolgozik, puha, az semmi, az azzal való bánást meg lehet tanulni. Ezt nem lehet megtanulni, ebbe bele kell születni.

R. E.: És ez a megfosztott állapot vitt téged a festészet felé?

E. K.: Nyilván ez is, mert az biztonságosabb nyelvnek bizonyult. Egy minden körülmények között létező nyelvnek. Hiszen a képzőművészet is nyelv, csak sokkal kevésbé differenciált, nagyon nagy egységekben dolgozik, nem az ember és ember közötti párbeszéd nyelve, annyira finom nem tud lenni, hanem az ember és az univerzum, vagy az ember és az Isten közötti párbeszéd nyelve.

R. E.: Párbeszédet folytatsz az univerzummal vagy az Istennel, amikor festesz?

E. K.: Ez persze nem tudatos dolog, hanem valamiféle transzállapot. De párbeszéd, csak soha nem emberekkel, soha nem embertársakkal, soha nem ezen a társadalmi szinten, ezért nem társadalmi, hanem univerzális, az emberről szól az univerzumban, az Istenben vagy éppen a purgatóriumban, ami leginkább az élet, mert átmenet.

R. E.: Azt mondod, hogy az élet maga a purgatórium?

E. K.: Én azt mondom, hogy purgatórium. Mert valahonnan valahova tart. Ideiglenes állapot, sosem végső. Végső a pokol, és végső a paradicsom, ahol megszűnik az idő, a purgatórium – és az életünk – időbeli kategória. Mi pedig, emberek, ebben a purgatóriumban élünk. A képzőművészet azonban túlmegy rajta, az univerzumot nézi. Természetesen nem az univerzumról magáról beszél, arról nem tud, mert nem tud rálátni, hiszen mi belül vagyunk, belül tudunk csak érezni, beszélni, gondolkodni róla, akármennyire szeretnénk meghatározni és rálátni, és ez is állandó törekvés, és hát engem is mindig ez hajtott: hogy megértsem. Hogy kívülről nézzek rá. Minden tudományt ez hajt. De ez lehetetlen a saját életünk és a saját vi¬lágunk esetében, ami maga az univerzum vagy az univerzumok sokasága. Egyszóval a képzőművészeti nyelv azért ennyire elnagyolt nyelv, mert nem ember és ember közötti kapcsolatról szól, hanem az emberről az univerzumban.

R. E.: Az érzelmeidhez, például a szerelmeidhez sincs közük a képeidnek?

E. K.: Nem, a képeknek nincs. De a performance-oknak igen.

R. E.: És a fantáziáidhoz?

E. K.: Szinte soha. Bár volt idő, amikor szerettem volna ilyen képeket festeni. De mindig fontosabb volt a gondolkodás a világról és a világról bennem élő képzet, és annak a kifejezése, annak a lenyomata. Ezt a lenyomatot akartam kiadni magamból, és ezzel a lenyomattal kérdezni az Istentől, mert a képek bennem mindig kérdések, amelyekre válasz nincs. Mert a párbeszéd az Istennel csak kérdés lehet. Válasz nem érkezik, és ha érkezik, akkor sem fogjuk föl. Tehát ezek felkiáltójeles kérdések, amik azonban nem akkor születnek, amikor festek, hanem lehet, hogy több évvel korábban, és nagyon sokszor szavakból. És általában nem én határozom meg, hogy miről szólnak ezek a szavak. De mondom, volt idő, amikor szerettem volna a fantáziáimba belenyúlni, és valami nagyon édeset csinálni magamnak.

R. E.: Édeset?

E. K.: Igen. Ami nekem édes, gyönyörű, elbűvölő, csodálatos, szóval, ami nekem tetszik, ami elvonja a halálról a figyelmemet, ami kikapcsolja az öntudatomat, ami boldogság.

R. E.: Az előbb azt mondtad, nem tudtál élni a testeddel, a női nemmel. Akkor mégis, hogyan éltél együtt vele?

E. K.: Hát sehogy. Ahogyan az orosz versekkel… Jó, azok még élnek, tehát ez csak tíz százalékig érvényes hasonlat, mert a versek vannak, a test meg nincs. Az egy efemer valami. Semmit sem tudtam kezdeni vele, utáltam, nehéz volt vele, zavart.

R. E.: Mert akadálya volt, hogy a vágyaidat vagy a fantáziáidat valóságra váltsd.

E. K.: Igen, fizikailag akadályozott természetesen, mert amire vágytam, hogy „normális” homoszexuális férfi legyek, az ezzel a testtel nem valósítható meg. De mivel elasztikus az ember, az életem mégis elképesztően izgalmas élet volt – a szerelmekben is –, ahhoz képest, hogy sok mindenről le kellett mondanom. Ez a lemondás nem nagyon korán tudatosult bennem, és akkor is egy irodalmi élmény hatására következett be, Jerzy Andrzejewskinek A paradicsom kapui⁵ című könyve elolvasása után, egyetemista korom végén. Először valósággal „elrepültem” az élménytől, mert abban a könyvben, néhány motívumban a fantáziámat láttam leírva, fehéren-feketén, amivel találkozni olyan boldogság volt, mintha megvalósult volna, mintha megtörtént volna velem. Amit játszottam, a körülmények, amelyek ezekben a fantáziákban megjelentek, a középkor, a helyzetek… Tükörben láttam magam, és csak később esett le a tantusz, hogy „úristen, minek örülök én?” Hogy mindez lehetetlen? Hogy örökre ki vagyok zárva a boldogságból? Hogy soha nem kaphatom meg, amire mindig is vágytam? Amiről az életem hetven százaléka, a belső életem szól? Mert ilyen kapcsolat nem jöhet létre köztem és egy fiú között, ugyanis nem vagyok férfi, fizikai értelemben. Ez tehát számomra valóságosan nem átélhető. Ráadásul szexuális szempontból, bár nem voltam soha naiv, a gyakorlati ismereteim végtelenül szegényesek voltak, mivel se így nem éltem iga¬zán, se úgy nem élhettem igazán. Elméletben mindent tudtam, de gyakorlatban idióta voltam nagyon sokáig.

R. E.: Tapintatlan kérdés következik: arra döbbentél rá akkor, hogy csak egy kasztrált szerelmét élheted át?

E. K.: Igen, hogy soha nem birtokolhatom a fiút, akit szeretek. Nem lehet az enyém.

R. E.: Nem egy nővel kapcsolatban gondoltad ezt, hanem egy férfival…

E. K.: Fiúval. Mindig fiúk voltak, tizennégy-tizenhat-tizenhét éves fiúk, nálam mindig fiatalabbak. Nagyon fontos volt, hogy fiatalabb legyen, ez sajnos csak alkati adottság, ebben nincs semmi elv, ezzel meg kellett küzdenem. És csak azért tudtam megküzdeni vele, és azért nem lettem teljesen marginális és deviáns figura, mert hihetetlen normális és szeretetteljes családban nőttem fel a nagyszüleimnél, ahol nagyon sok mindent szabad volt nekem. És mert rettenetesen kíváncsi voltam mindig, annyira érdekelt minden, hogy inkább szétszedtem a környezetemet meg magamat, mint hogy szétverjem a falban a fejem. Ha nincs ez a kíváncsiság, akkor már a kamaszkorom előtt öngyilkos lehettem volna.

R. E.: Én is ilyennek láttalak mindig: aki azért tud a saját poklával és a mindenféle démonaival megküzdeni, mert addig beszélget róluk, és addig elemzi őket, amíg töviről hegyire meg nem érti. Szétszedi a játékot, és megérti a szerkezetét.

E. K.: Teljesen így van. Iskolás koromban elkezdtem magamat és a környezetemet szétszedni, hogy megértsem, aztán a gimnáziumban fantasztikus társaim is voltak ebben, Szilágyi Ákossal például négy éven keresztül „boncoltunk”, miközben Szondit, Jungot olvastunk…

R. E.: Ön-viviszekció.

E. K.: Igen, de ez a kíváncsiság nem csak magamra vonatkozott, kifelé is nagyon kíváncsi voltam, kénytelen is voltam rá, mivel semmit sem értettem az em¬berek viselkedéséből. Miközben nagyon jó kapcsolataim voltak, mindenkivel nagyon intenzívek, és nem is kellett alakítanom őket, maguktól alakultak. De semmi nem stimmelt bennük, egyetlenegy viselkedési norma sem stimmelt számomra. Persze, nem volt ez újdonság, gyerekkoromban is így volt, én például a regényekben is, a moziban is, mindig a hősnőbe voltam szerelmes. És akkor jött a Verlaine–Rimbaud-történet, ahol nem tudom, hogy jöttem rá a szerelmi kapcsolatukra, de minden versből az sugárzott felém. És minden egyre nehezebbé vált, egyre megoldhatatlanabbá…

R. E.: Pedig látszólag a helyzet pofonegyszerű: ha egy homoszexuális férfi lelke lakik egy női testben, akkor ez a tagadás tagadása, vagyis akár rendben is lehetne minden…

E. K.: Sajnos épp ellenkezőleg van, mert ez dupla csavar. Egy nagyon komoly pszichológus, akihez valami más okból jártam, azt mondta, hogy ha tudnék lányokat szeretni, akkor tökéletes boldogság várna rám. De sajnos, teljesen lehetetlen volt. Mert amire vágytam, az ugyan egy mélységesen női lény, befogadó, lágy, a gyereklány és a fiatal nő közti keverék, a teljes befogadó barlang, anyai öl, de mindennek egy fiútestben, egy fiúszépségben kell megvalósulnia. Akkor ez a totális boldogság, akkor kiég a biztosíték, akkor kihuny az öntudat, az önkontroll. De azt a boldogságot csak akkor érem el, akkor tudom átélni, amikor megtalálom a lehetetlent: egy hétujjas kézre egy kesztyűt…

R. E.: Mert neked – lelki értelemben – hét ujjad van?

E. K.: Igen, legalább. Hat lett volna, ha nincs ez a dupla csavar.

R. E.: Ezért vagy te afféle „vegyes állat”, ahogy egyszer egy képeddel kapcsolatban mondtad nekem. Valami különös „szörny” ebben a világban…

E. K.: Így van, bizonyos szempontból. De sok ilyen szörny van, csak nem látszanak… És azért nem vagyok én sem a szó köznapi értelmében szörny, mert kifelé nem élek ezzel, ez egy belső teher. Amivel azonban – mondom – jól megküzdöttem, főleg azután, hogy elbúcsúztam a boldogságtól, Andrzejewski A paradicsom kapui című könyvének olvasása után… Ötödéves voltam, éppen nagyon sikeres, kiállítások, ösztöndíj, minden remekül ment. És akkor – emlékszem, nyári szünet volt, a Balti-tengernél voltam az apámnál – végiggondoltam mindent: hogy le kell mondanom a szerelmi boldogságról, de jó, „akkor élünk azzal, amink van”, tehát azon belül próbálkozom. És dolgozom, az nagy élvezet, és az életem hatvan-hetven százalékát eddig is a belső történések foglalták el, az vadul zajlik továbbra is, abban nagy gyakorlatom van… És ez így is ment körülbelül még két évig, amikor becsapott a villám, és megtörtént a csoda: átéltem egy hétujjas kesztyű-élményt, és akkor tényleg paradicsomban voltam…

R. E.: Ez az az élmény, aminek az emlékét a Dzsan-panoptikumokkal újra és újra megünnepelted.

E. K.: Igen. Ezt az eseményt sokszor megünneplem, ahogy évről évre karácsonykor Jézus születését szokták ünnepelni. Mert csodálatos, paradicsomi élmény volt: a végtelenül nehezen elérhető boldogság, amit annyira vártam mindig, és már le is mondtam róla… És minden olyan volt, ahogy elképzeltem, ahogyan a fantáziáimban átéltem.

R. E.: De azt mondtad, hogy számodra ez a boldogság maga volt a lehetetlenség.

E. K.: A lehetetlenség maga.

R. E.: És mégis megvalósult a lehetetlen?

E. K.: Hát pontosan az a vicc. A történés lehetetlen, de lélekben mégis átélem a kölcsönös szerelmet, amikor mindent megkapok, ami ebből a fiatal, gyöngéd női tudatból árad, a teljes befogadást, és érzem, hogy egy igazi barlangba értem, ahova teljesen beférek, mert egyébként sehova nem férek be… És most beférek, és a jeges kezem végre egy hétujjas kesztyűre lel, és azt az arcot tarthatom a kezemben, amire mindig is vágytam… Egy ilyen arcot megérinteni már akkor is mennyország, ha egyébként nem történik semmi! Hiszen mindig valahol a tarkómban volt ez a kép… Amikor csak hatvan százalékot láttam belőle, már akkor is halálosan szerelmes voltam, és most a kilencvenkilenc százalékkal találkoztam…! És teljesen mindegy, hogy a valóságban vagy csak a lélekben játszódnak le a történések, és nem kell valóságosan, fizikailag is gyakorolnom a másik feletti uralmat, ha lélekben megélem, hogy ő maga totálisan nekem áldozza az életét, hogy számomra van, és számomra született… Az a paradicsom, az igazi boldogság. Addig nem értettem, hogyan képesek az emberek akár három napig is együtt maradni, mert nekem az ilyesmi addig annyira unalmas volt, és kicsit kínos. Olyan „cseh filmes” helyzeteket éltem át az addigi kapcsolataimban, mint amilyeneket a korai Forman-filmekben látni. Azt sem értettem, miért kell buliba együtt járni azzal, akivel amúgy is együtt jár az ember, mert ott inkább szeretne mást fölszedni, hiszen mindenütt mindig jöhet valami… De amikor megtörtént velem ez a csoda, és a csillagot tartottam a kezemben, akkor megértettem, hogyan lehet együtt élni, akármeddig, az idők végezetéig. És ezt az élményt sikerült azután is néhányszor kicsikarnom az élettől. Tehát én sok mindent átéltem ahhoz képest, hogy mennyire lehetetlen volt, de ez csak az ember pszichés rugalmasságának köszönhető, annak, hogy legtöbbünknek van olyan oldalunk is, amiről talán nem is tudunk, és hirtelen kijön belőlünk; például a fiúkból a legnőibb tulajdonságok.

R. E.: Félbehagytunk egy témát, amibe a beszélgetésünk elején fogtunk, amikor az ember megkínozhatóságával kapcsolatos belső, önmagaddal kényszerű kísérleteidről beszéltél. Még mindig nem értem, honnan jött ez a kényszer.

E. K.: Ráébredtem, hogy ez az ördögi erő, a legsötétebb erő az emberben, a sötét oldala, ami erősebb és állandóbb sajnos, mint a másik, mint az isteni, mint – mondjuk – a fehér oldala, minden kultúrában jelen van.

R. E.: Tehát ez gyerekkorod óta kísért téged…

E. K.: A világot kísérti, akárhova nézek. Keresztény értelemben is mondhatom, hogy ez bizony maga az ördög, a gonosz, amely folyamatosan jelen van az emberben. Nem mindenkiben, de annyi emberben biztosan, hogy győzedelmeskedjen a többin is, minden korban, minden kultúrában és minden közösségben ennek a bizonyítékait látjuk: az ember alkalmasságának a bizonyítékait a kínzásra és a végtelen megkínoztatásra. Hogy megértsd, mi ez, képzeld el a máglyahalált, mert az hosszú, és – úgymond – elviselhetetlen fájdalom, pedig az ember mindent elvisel, amíg meg nem hal. Olyan fájdalom, hogy a halált kívánod, mert már nem lehet elviselni. Vagy képzelj el egy égő házat, ahonnan a hetedik emeletről is kiugrasz, mert nem lehet tovább bírni, nincs tovább, égsz, a hátad ég, és akkor kiugrasz. Ez a kínzás: amikor megszűnsz élőlény lenni, amikor már nem akarsz tovább élni, pedig az élőlény mindenáron élni akar. És az ember képes a másik emberben előidézni ezt az állapotot. Egy olyan szenvedésszintet, amikor muszáj meghalni akarnod, pedig az a legelemibb ösztöneidnek mond ellent. Erre a szenvedés szó is kevés, itt minden szó kevés, ez az állapot semmiféle szótárba nem fér bele. És nekem ezzel az ördögi erővel újra és újra szembe kellett néznem.

R. E.: De miért? Miért hajszoltad ebbe bele magad? Csak a film- és könyvélményeid miatt?

E. K.: Talán a halálról való gondolkodás is benne volt ebben, ez az örvény, aminek mindig valamilyen villamosszék-érzés volt a végén, mintha sok ezer volttal megráztam volna magam. Nem én akartam, ezek akaratlan menetek voltak, csak gondolkodni kezdtem valamin, és aztán nem tudtam a gondolataimat leállítani, és mindig elérkeztem a végső pontig, mert előtte nincs hol megállni, előtte csak a regények állnak meg, de az em¬beri regény a halálig tart. És onnan vadul kellett menekülnöm. Mert amikor a poklok kapujában áll az ember, akkor valami szuper-mentőöv kell, valami őrületesen erős fantáziakép, ami azonnal kirántja onnan, képes átmosni és boldogsággal elönteni. Még ezért is kellettek nekem a fantáziajátékok. Hogy aztán ezt a természet vagy az Isten méri az emberre, ezt a kínzást, vagy az emberiség saját programja? Ami szintén isteni program… Hát én azért mégiscsak isteninek mondanám a létezésünket, ahogy a leg¬nagyobb fizikusok is eljutnak Istenhez, amikor a világ szerkezetét vizsgálják. Olyan irreális és olyan abszurd világban élünk, hogy ahhoz képest az Isten maga a természetesség és a racionalitás. Csak épp nem biztos, hogy ez az Isten a lélek számára a folytatást is garantálja-e. Márpedig az igazi hit arról szól, hogy az emberből valami megmarad, nem tűnik el, nem semmisül meg egészen.

R. E.: Ezt kutatod azokon a képeiden, amelyekre festékkel ráírod a kérdést: „Elszáll a lélek?”

E. K.: Igen.

R. E.: Elszáll-e a lélek?

E. K.: Van-e hova elszállnia? Meg van-e lélek? Mert ha elszáll, akkor már rendben van, mert akkor van útja. Mert olyan drasztikus a különbség a kétfajta élet között, amelyiknek van folytatása és amelyiknek nincs, hogy szinte nincs is hasonlóság. Tehát ha sikerülne nekem, ha valamilyen misztikus módon rám szállna a hit, és tényleg megkönyörülne rajtam az Isten, és ebben a csodában részesítene engem, akkor én repülnék, és tényleg szabad madár lennék. Olyan szabad lennék és olyan boldog, hogy az sem érdekelne, hogy épp egy női testbe születtem bele, hiszen majd lesz más. Ez a pillanat, ami a mostani életem, kit érdekel? Nagyon izgalmas, így is fantasztikusan izgalmas volt, csak nagyon keveset engedett megélnem abból, amit egy másik testben megélhettem volna. De a végtelenben minúden élet csodálatos. A legrettenetesebb élet is. Akkor a máglyahalált is át lehet élni. Egy hívő ember átélheti, minden pokoli fájdalom ellenére, ha igazi, misztikus hívő. Aki azt is tudja, biztos benne, hogy elszáll a lelke, van hova szállnia.

Élet és Irodalom, 2008. június 6.

1. 2005-ben petefészek-daganatot diagnosztizáltak, majd augusztusban, és négy kemoterápiás kezelést követően, decemberben másodszor is megműtötték. 2006-ban és 2007-ben a kemoterápia folytatódott. 2007 áprilisában egy CT-vizsgálat nagymértékű rosszabbodást mutatott. 2007 májusától 2008 februárjáig különböző kezeléseket kapott, a daganat áttétessé vált. 2008. március 7-én kritikus állapotban került be az Országos Onkológiai Intézet 2. sz. belgyógyászati osztályára, ekkor életmentő műtétet hajtottak végre rajta, egyben megállapították, hogy a folyamat visszafordíthatatlan, és a betegsége végzetes. Életének hátralévő hónapjait a Kékgolyó utcai intézetben töltötte. Édesanyja is bevonult vele a kórházba, egy kétágyas kórtermet kaptak. Áprilisban néhány napra hazakerült, de az orvosi és ápolói ellátása a kórházban biztosabbnak látszott. A kórházban fogadta látogatóit, innen ment ki április 27-én az El Kazovszkij kegyetlen testszínháza c. könyv bemutatójára, a Millenáris Parkba a Könyvfesztiválra. A Supka Géza teremben 15.30–16.30 között Rényi Andrással és Szüts Miklóssal beszélgetett. Talán utolsó nyilvános szereplésére június 3-án került sor a Ludwig Múzeumban. A 3. emeleti kiállítótérben El Kazovszkij álló- és mozgóképei címmel rendeztek beszélgetést, amelyen részt vett. A MÜPA-ban a Budapesti Wagner-napokon – az ebben az évben teljessé váló Ring több estjét nézte és hallgatta meg. Részt vett egy gimnáziumi osztálytalálkozón, elutazott még Kecskemétre is. A Kékgolyó utcai kórházban halt meg 2008. július 21-én, a 60. születésnapját követő nyolcadik napon.

2. Goethe Faustja első és második részének (5. felvonás) az 1699–1700 és 11581–11582 sorai – Werd ich zum Augenblicke sagen: / Verweile doch! Du bist so schön! – Zum Augenblicke dürft ich sagen: / Verweile doch, du bist so schön! („Ha egyszer így szólnék a perchez: / Oly szép vagy, ó maradj, ne menj! – Akkor szólnék a pillanathoz: / Oly szép vagy, ó, maradj tovább!”, Jékely Zoltán és Csorba Győző fordítása).

3. Verseinek első válogatását csak halálát követően, 2011-ben adta ki a moszkvai Tri kvadrata kiadó. A verseket El Kazovszkij édesanyja, Putolova Irina válogatta, a kötetet Szilágyi Ákos szerkesztette. (El Kazovszkij: Knyiga Dzsana). Ezt követően jelent meg magyarul egy válogatás El Kazovszkij: Homokszökőkút címmel (Magvető Kiadó, Budapest, 2011. Válogatta és az utószót írta: Margócsy István).

4. 1964–68 között volt a Radnóti Miklós Gyakorló Gimnázium tanulója. Latintanára dr. Szathmáry Lajos (1903–1994) volt, akit rajongásig szeretett, és akit haláláig évente felkerestek az osztály latinosai. Osztálytársai voltak többek kö¬zött: Szilágyi Ákos, Felcsuti Péter, Valló Péter, Kántor Péter, Verő Péter, Sántha László, Nagy László (történész-muzeológus), Székely Anna, Bottyánszky Anna és Nemes Anna.

5. 2000. február 11-e és március 20-a között Jerzy Andrzejewski emlékének szentelte A paradicsom kapui című kiállítását a budapesti Lengyel Intézet Platán Galériájában.

A jegyzeteket Siklós Péter készítette.