Földényi F. László: Télen zárt be Győrben a Városi Művészeti Múzeumban az életmű kiállításod, ahol több száz alkotásod volt látható. E közel három évtizedet átívelő kiállítást nézve nyomon lehetett követni, hogy mi minden változott meg a művészetedben. Megváltoztak a színek, a kezdeti képek terét jellemző űr az évek múlásával egyre telítettebb lett, nőtt a motívumok száma, s egyre több mitológiai utalás fedezhető fel a képeken. És mégis, mindezek ellenére nagyon is szembetűnő volt, hogy életművedet egyetlen állandó alapszerkezet vagy ritmus jellemzi. Valamiféle egy pontra törő akarat fedezhető fel minden művedben, s ez az akarat változatlannak látszik.
El Kazovszkij: Talán mert a világlátásom nem változott. Egészen kora gyermekkorom óta ugyanolyan. Miközben persze ha gyerekkori rajzaimat megnézném, lehet, hogy én magam sem fedezném fel ennek nyomát rajtuk. De a gondolkodásomban, a látásmódomban alapvetően nem nagyon változtam.
FFL: Igen, nem változott semmi, miközben mégis sok minden átalakult. Ettől olyan érzésem van, mintha az életműved egyetlen hatalmas alkotás lenne, amely számtalan darabra tört szét. A képeidet nézve egyfelől látok egy nagy, átfogó ívet. Másfelől az egész mégis olyan benyomást kelt bennem, mintha rengeteg apró mozaikdarabot látnék. Ezek nem feltétlenül kapcsolódnak egymáshoz, mégis minden darab esetében nyilvánvaló, hogy egyetlen nagy mozaikból lettek kiemelve. Egyetlen nagy mű darabjai, amelyek különféleképpen csoportosíthatóak.
EL K: Részben így van: a legtöbb képem nem különálló, hanem húszasával, harmincasával, vagy még nagyobb egységekben „képregénnyé” áll össze. Ennek ellenére mégsem mondanám, hogy ez egyetlen nagy mű, hiszen az alkatom csak a környezetemhez képest állandó. Vannak régebbi képeim, amelyeket alig ismerek meg, vagy főiskolai rajzaim, amelyekről nem állapítanám meg, hogy én csináltam.
FFL: A győri kiállításodon feltűnt, hogy az életműved mintha folyamatosan, 1975 óta a mai napig előre mutatna, egy végső pont felé. Mintha lenne valahol, a távolban valamiféle megváltás, és afelé igyekeznél. Jól látom ezt?
EL K: Lehet, hogy kirajzolódik egy ív, és bár nem tudatosan jött létre, ez az ív idővel egyre feltűnőbb lesz. Ez természetesen nem haladás, nem jelenti azt, hogy a tavalyi képek jobbak, mint a nyolcvanas években készültek. Ennek az ívnek én is csak nézője lehetek, s egy külső néző talán nálam is jobban észleli ezt. Viszont számomra is nyilvánvaló egy erő megléte, amely szervezi ezt az ívet. Ez nálam talán a transzcendens hit keresése, ami soha nem a képek témája, de valószínűleg a mozgató energiám nagyobbik része.
FFL: A hit kérdését a magam részéről egyelőre zárójelbe tenném. Mint külső szemlélő inkább olyasmit észlelek, mintha a műveid mind valamiféle nagy ünnep előkészületei lennének. Maga a nagy ünnep nem látható, csak a folyamatos készülődés. Az életműved azt sugallja, hogy egyfelől vannak az egyes képek, amelyeknek sokszor disszonáns, tragikus felhangja van, sőt esetenként akár kérdésessé is teszik az ünnep lehetőségét, de összességükben mégis egy ünnepvágynak lennének a megnyilvánulásai…
EL K: …és ennyiben a készülődés a vágy jele. A „Dzsan-panoptikummal” kapcsolatban annak idején Pilinszky és Rubin Szilárd szintén beszéltek ünnep-várásról. Ehhez az ünnepváráshoz azonban valószínűleg éppen ez a háttérben lüktető, a hitre való vágyakozás vezet. Ez nem jelenti azt, hogy a képek megfestésekor aktív valláskereső lennék, de van egy ilyen belső vagy hátsó energiaforrásuk; a képeim dinamikájának ez az egyik pólusa. Persze ez a végső ünnep, ha van, nem is a végső.
FFL: Lehet, hogy csak a vágyódás van az ünnepre. És mégis, ha az egyes műveidet nézem, különösen az utóbbi években készülteket, akkor egyre több olyan kép látható tőled, ahol egyre fontosabb a szín, a pompa, a látvány gazdagsága. És ez önmagában is rendkívül ünnepi benyomást kelt. Emiatt pedig olyan benyomás alakul ki, hogy egyfelől folyamatosan van valamiféle ünnep…
EL K: …ünnepi jelenlét…
FFL: …és közben mégis csak készülődés van. És ennyiben az egyes művek egy nagy ünnep szilánkjai.
EL K: Nem feltétlenül szilánkok. Inkább előfények. A szilánk már valamin túl van; a képeim viszont még valami előtt vannak. A képeimmel kapcsolatban ezért is vállalom, sőt szeretem a „patetikus” jelzőt: a pátosz az ünnep előestéjén születik, utána már nem. Vannak életművek, amelyek az ünnep utáni állapotot jelenítik meg; az én képeim biztosan még az ünnep előttiek.
FFL: Mindez persze kicsit félrevezető, hiszen a giccsfestészet is ünnepet akar.
EL K: Nem, a giccs kellemes és megnyugtató vidámságot akar. Az ünnep viszont, mivel rituális és szakrális is, soha nem csak kellemes, és pláne nem megnyugtató. A patetikusban mindig van valami a tragikusból, már csak az eltúlzottsága, az intenzitása miatt is.
FFL: A szakralitás úgy idézi meg a transzcendenciát, hogy közben az áldozat végrehajtásának a gesztusával az adott pillanatban egyszersmind meg is kérdőjelezi, vagy akár semmissé is teszi a transzcendenciát. Úgy tragikus, hogy közben a beteljesülés igézete is áthatja.
EL K: Nem tudunk teljesen kilépni a meghatározottságaink közül, nem tudunk kívülről rátekinteni a saját világunkra. Ilyesmi csak egy-egy villanásnyira lehetséges, s ezek mindig meghasadt pillanatok. A mű létrehozásának a pillanata a teljes azonosság megtalálásának a rituális pillanata, a mindenkori világ létrejöttének az újraélése…
FFL: … az egyik versében Hajas Tibor ezt nevezi a kegyelem pillanatának.
EL K: Látványosan végesek is ezek a pillanatok, s éppen az időbeliségük miatt tragikusak is. Egy isten vagy egy félisten számára a kegyelmi pillanat bizonyára valami nagyon finom állapot, amiben jól elvan, nekünk azonban csak egy villanás. Ami éppen ezért nagyon éles is.
FFL: Ezzel az élességgel magyarázható az, hogy a képedben olyan nagy szerepe van a kimetszéseknek, az éles vágásoknak, a hegyesszögeknek, a szúrásoknak?
EL K: Igen, talán a hegyes háromszög a rám legjellemzőbb forma.
FFL: Szúrnak a képeid: te festékkel belevágsz a vászonba, a képek pedig belemetszenek a nézőbe. Valami mindig fölsebződik.
EL K: Ráadásul ez szándékos is; nagyon szeretem a néző felé irányuló háromszöget, ami különösen a nagyméretű installációk esetében támadó látvány. Az installációimra jellemzőek a Skyllára és Kharybdisre emlékeztető két szikla közötti szorosok, amelyekben a nézőnek haladnia kell. Ezeknek a térbe belevágódó háromszögeknek a szeretete sok mindennel magyarázható. Az élesség megteremtése számomra mindenesetre szándékos cél is, hiszen az emberi helyzeteket mindig nagyon éleseknek látom, és annak akarom láttatni őket. A homály zavar és untat. A homály is reménytelen, de nem tragikus.
FFL: Éles geometria jellemzi a műveidet.
EL K: Igen. Az én esetemben ez a világban való létezésnek, a földi létezésnek, az emberi életnek, a végességnek a látásmódja. Ez a legegyszerűbb kép, ami az emberi élet kapcsán rögtön megjelenik előttem: gyakorlatilag folyamatosan szilánkok között haladunk.
FFL: A halál geometriájáról lenne szó?
EL K: Inkább a halál felé tartó út geometriájáról. Ami tulajdonképpen az élet geometriája. Magának a halálnak a geometriája talán nagyon is tompa. Az életet viszont azért látom ilyen élesnek, mert mindenképpen a halál felé tart. És bármeddig éljünk is, az élet mindenképpen maga is egy villanás.
FFL: Ennek tapasztalatát hogyan egyezteted össze a szépséggel? Mert a képeidben feltűnően sok a szépségre utaló mozzanat, és nagyon erős bennük a szépségre való vágyakozás.
EL K: Egyrészt magát az élességet is a szépség egyik komponensének látom; a látás számomra akkor igaz és szép, ha éles is. A fókusz elhomályosodását mindig nagyon zavarónak találom. Vagyis nem szépnek. És a szépség úgy létezik a világban, hogy rendkívül kevés van belőle, és az is különösen veszendő. De minél élesebben tudjuk azt, hogy mennyire rövid ideig létezünk, annál jobban lebilincsel.
FFL: A szépség eleve mindig alá van aknázva.
EL K: Méghozzá többszörösen is, minden porcikájában: a saját halálával, de a nézőjével is.
FFL: A képeid köré egy mitológia építhető fel, amelynek megvannak az állandó elemei. Ebben a mitológiában azonban van egy állandó oda-vissza játék: például folyamatos bálványépítés zajlik, ami ugyanakkor elválaszthatatlan a bálványrombolástól. Vagy vágyakozás a szerelemre, ami egyszersmind menekülés is a szerelemtől. Vagy a vágyakozás elidegeníti azt, aki felé a vágy irányul. Minden gesztus alá van aknázva, s átfordul önnön ellentétébe.
EL K: Nem szándékos gesztusokról van szó, hanem a gesztusoknak ez a sorsa. Hiszen nincsen olyan lény, aki ne valamilyen ambivalens szerepkörben létezne sokszorosan. A halandósága miatt az ember elpusztítható, de ugyanakkor minden élőlény pusztít is, hiszen abból élünk, hogy el kell fogyasztanunk valamit. Valakire nézve mindig veszélyesek vagyunk.
FFL: A leginkább arra, akit szeretünk. Ahogyan Fassbinder Querelle-jében éneklik: „Each man kills the thing he loves”.
EL K: Még mielőtt azonban valaki azt feltételezné, hogy ez valami különlegesség, gondoljon arra, hogy eleve a táplálkozás során az ember azt eszi meg, amit szeret. Az áttételes pusztítás természetesen ennél sokkal bonyolultabb.
FFL: Dionüszosz és Krisztus feláldozása óta folyamatosan ezt gyakoroljuk valamennyien.
EL K: Mindenképpen valamiféle eltárgyiasító érzésről is szó van. Nem tudjuk másként szemlélni a másik embert. A gondolkodásban ezt igyekszünk kiküszöbölni, kompenzálni; de az érzés szintjén mégis ez az elsődleges. Nem véletlen ez a kifejezés: „a vágy tárgya”. A vágynak nem lehet mása, csakis tárgya.
FFL: Platón óta tudjuk ezt. Eszerint nap mint nap ugyanazt gyakoroljuk ma is, mint tették ezt kétezer évvel ezelőtt? És ez lenne az európai kultúra egyik alapszerkezete?
EL K: Valószínűleg a többi kultúráé is, csak az európai kultúra ezt igen pontosan tudja megjeleníteni, mert ezen a téren nagyon nagy az önreflexiója.
FFL: Ezzel magyarázható, hogy a műveidben olyan kitüntetett szerepe van a görög mitológiának? Galathea a kortársunk?
EL K: Persze, de kortársunk Hammurápi vagy Istár is. Csupán az ember alkata és kultúrája szerint különböző hagyományokhoz kötődik jobban. Kisgyerek korom óta a görög kultúra különösen közel áll hozzám. Sőt nem is közel áll, hanem a látásmódom gyakorlatilag azonos az ógörögökével. Ma is az övékét látom a legélesebb látásmódnak, s éppen az élességük miatt látom őket másnak, mint a többi ókori civilizációt, ahol mások az értékek. A görögöknél hihetetlen a fókuszáltság az élet pillanatnyiságára, s emiatt a szépség fantasztikus jelenésszerű jelenlétére is, aláaknázott voltára, a végességére. És ezzel együtt az ember sorszerű kiszolgáltatottságára. Ráadásul a létük is leképezte a létezés döbbenetes rövidségét, hiszen a görög kultúra a korábbiakhoz képest rendkívül rövid életű volt, robbanásszerű. A minket meghatározó óriás kultúrák között a legrövidebb ideig szerveződött. És az egész mitológiájukra is rányomta a bélyegét ez a sorsszerű gyorsaság.
FFL: Alapvetően mindenevőnek ismerlek: közel állnak hozzád a görögök, ugyanakkor vonzódsz a barokkhoz, de Monteverdi mellett lenyűgöz a Sex Pistols is, és a görög klasszikus szobrok vagy Antonello da Messina mellett Francis Bacont is rokonodnak érzed. Ez kulturális mindenevés?
EL K: Egyáltalán nem tartom magam mindenevőnek. De az igaz, hogy, főleg kívülről nézve nagyon sok irányba hajt az étvágyam. Ugyanakkor nagyon sok mindent egyszerűen nem látok. Mivel jó az önreflexióm, kénytelen vagyok bevallani, hogy sok mindenre süket és vak vagyok.
FFL: De akkor milyen erővonalak mentén válogatsz? Hogyan függ össze Monteverdi és a Sex Pistols, Caravaggio és Bacon, Georges de la Tour és Chirico?
EL K: Azonosnak látom őket. Mindenekelőtt az élességük miatt. Ők azok, akiknél a fókuszt a legélesebbre állítottnak látom, és legintenzívebbnek az áteresztést. Nem tudom például, hogy Antonello da Messina vagy de la Tour a magánéletben mennyire volt radikális, de látom, a művészetük mennyire éles, és mennyire szűk rést használnak a világ látásához, amitől a képeik rögtön sűrűk és súlyosak is lesznek. Ahol az energetikai üzenet a legerősebb, ott berezonálok. A tragikum látása számomra alighanem kötelező. Az a látásmód, amely teljes harmóniában látja a világot, nem nagyon érdekel, bár szenvedélyesen szeretem a távol-keleti művészetet. Ez a kiegészítő oldal szeretete. Ez az úgynevezett Másik, akibe talán még szerelmes is vagyok, de nem én vagyok. És az élesség, az intenzitás és a tragikum mellett valószínűleg az ünnep előérzete vonz azokban, akiket említettél. Pontosabban a szépség ünnepi látása. A szépségnek nem a finom átadása - a finomság tőlem elég távol áll a képzőművészetben. Egy bizonyos nyerseség is jellemzi az általam nagyon szeretett műveket. Ami az érdeklődésemből kiesik, az az oldó nyugalom. De ez is inkább az európai művészetben. Az a művészet, amely Európában valamiféle nyugtató szerepet tölt be, nagyon távol áll tőlem. Ezért például egyáltalán nem hallom a jazzt, mert folyamatosan valami oldó hatást érzek benne. Ugyanezért nem tudok mit kezdeni az impresszionista zenével sem.
FFL: Az említett az alkotók ugyanakkor erőteljesen teátrálisak is.
EL K: A patetikus jelenlét és az ünnep már a színház világába visz. A barokk számomra mindenekelőtt színház. És zene. A barokk festészetet nem is szeretem. A barokk színház és a barokk opera extatikus rituális játékok az újkori művészetben. Egyébként pont ugyanúgy, mint pl. egy Sex Pistols-koncert. Ez volt számomra az első nagy színházi élmény, annak ellenére, hogy millió előadást és koncertet láttam előtte.
FFL: A radikalizmus iránti vonzalmadat végül is mivel magyaráznád?
EL K: Részemről ez nem eszmei állásfoglalás. Nem elméleti radikalizmusról van szó. A forrása talán alkati adottság. Nyilván türelmetlen alkat vagyok. A halállal szembeni radikalizmus ez. Az élet türelmetlensége, az élet expanziója, a vágy, hogy minél több területet foglaljak el az életben, hiszen annyira kevés van belőle. Kisgyerekkorom óta van ez így. Hihetetlenül rövid az élet, és ezért az életet minden mennyiségben ki kell terjeszteni. Nemcsak a gyakorlatban, a mozgásban, hanem a tudatban, látásban, gondolkodásban is. De még az élvezetben is.
FFL: Igen, de azért nem árt hangsúlyozni, hogy ez a fajta radikalizmus az európai kultúrának egy fontos vonulata is, amelyet hol háttérbe szorítottak, hol szabadjára engedtek, de amely mindenképpen meghatározó volt. A radikalizmusban tehát vannak társaid.
EL K: Hogyne. Persze egyáltalán nem biztos, hogy minden társamat szeretem.
FFL: A kortársak közül kiket neveznél társaidnak?
EL K: Elsősorban nem festőket, bár közülük Francis Bacon rögtön eszembe jut. Vagy kicsit korábbról Farkas István, akit nagyon szeretek. Vagy Román György. De a film világából említenem kell Derek Jarmant, Fassbindert, vagy Genet-t, nemcsak mint írót, hanem mint a Szerelmi ének című film rendezőjét, vagy a korai Pasolinit, de még inkább Luchino Visconti bizonyos filmjeit.
FFL: Végül is minden ember elemi vágya, hogy valamilyen módon hírt adjon saját magáról, hogy bebizonyítsa a világnak, hogy ő igenis létezik. A házmestertől a pápáig, a családanyától a filmsztárig mindenki erre törekszik. A művészetben az utóbbi évtizedekben egyre erősebb megnyilvánulásai voltak ennek, mindenek előtt a body artban, ahol szinte kétségbeesett módon nyilvánult meg az a törekvés, hogy a művész bebizonyítsa: vagyok. A te művészeted tekinthető ilyesfajta bizonyíték-keresésnek?
EL K: Azt gondolom, hogy nem is az ember akarja bebizonyítani, hogy létezik, hanem az embereken keresztül maga a lét akarja bizonyítani önmagát. A művészet nem csupán az ember és az emberiség közötti párbeszéd, hanem, pláne a festészet és a zene esetében, az ember és az isten, az ember és az univerzum közötti elnagyolt párbeszéd. Nem tudjuk igazán, hogy a „másik” mit szól hozzánk, de azért figyelünk, fülelünk. Később persze a kép az emberekkel kerül párbeszédbe; de én magam, festés közben nem a nézővel beszélgetek, hanem öntudatlanul is az összteremtéssel. És ekkor a festészet valóban a létem bizonyítéka, de nem az emberek, hanem a lét felé.
FFL: A rólad szóló kritikákban, könyvekben állandóan visszatérő fogalom a szorongás, a félelem, a képekből áradó tragikum. Ezt ugyanakkor fontosnak tartom kiegészíteni azzal, hogy a képeidnek valóban van egy erőteljesen tragikus felhangja, a szorongás is fölfedezhető bennük, ugyanakkor nem korlátozhatóak erre. Kétféle szorongás létezik: van egy egzisztenciális szorongás, másfelől pedig létezik egy konkrét, aktuális szorongás. És a kettő nem azonos…
EL K: …egyáltalán nem.
FFL: A műveidben ez úgy jelentkezik, hogy egyfelől nyilvánvaló bennük az egzisztenciális szorongás, másfelől azonban ez nem zárja ki azt, hogy az egyes képek ne legyenek néha önfeledten vidámak, szórakoztatóak, időnként akár humorosak is. Mindenképpen van bennük valami fölemelő, üdítő mozzanat. A kettő tehát megfér egymás mellett.
EL K: Teljesen így van. A szorongás egy emeletes fogalom. Nagyon fontos szétválasztani a szinteket. Amit hétköznapi vagy aktuális szorongásnak neveznél, abból bennem nincsen sok, és a képeimben sem hiszem, hogy megjelenne. A szorongás vagy a félelem csak mint háttérsugárzás van jelen. Mint annak bizonyossága, hogy minden, ami létezik, a halál felé tart. Tragikus háttérsugárzás nélküli művészet szerintem nem is létezik. Lehetséges kegyelmi villanás az életben, létezhetnek csodák, de azután akkor is meghal az, aki ezt megtapasztalta. A vég elkerülhetetlen, s ennek a tudása mindenképpen tragikus alapfélelmet indukál. Ennek a szembesülésnek a visszfénye állandóan sugárzik a művészetből. De ez nem jelenti azt, hogy a mindennapi életünkben feltétlenül félnénk. Sőt, minél erősebb az ilyen háttérsugárzás, annál vakmerőbb lehet az ember a hétköznapi dolgokban, mert egyszerűen nem veszi észre a veszélyeket. Ebben a vonatkozásban a nézőkkel nincsen semmi problémám. De amikor valaki írásban fogalmazza meg a mondanivalóját, akkor a fogalmak elsodorják a gondolkodást. És ha megjelenik egy olyan szó, mint a félelem vagy a szorongás, akkor valóban elbillen a kép látása az egyik irányba, és már a humort sem veszik észre.
FFL: Ennyiben neked mint festőnek sokkal egyszerűbb dolgod van, mint a szavak embereinek.
EL K: Igen, a kép nyelve elnagyoltabb. A látvány nagyobb csomag, mint a szó, és mindenképpen ambivalens.
FFL: Idén ősszel lesz harminc éve, hogy barátok vagyunk. Ha visszagondolok erre a három évtizedre, rendkívül keveset, szinte soha nem beszélgettünk úgynevezett festői kérdésekről, problémákról. Szerinted miért nem?
EL K: Tényleg keveset szoktam erről beszélgetni, mert valójában mint probléma nem életbevágóan fontos. Mostanában csak két ember van, akivel sokat tudok festői kérdésekről beszélgetni. Mindketten festők, kollégák: Lajta Gábor és Szotyori László. És talán még van egy-két gyűjtő, akivel ilyesmiről beszélgetni szoktam. Viszont főiskolás koromban évfolyamtársaimmal, főleg Záborszky Gáborral nagyon sokat beszélgettem a képzőművészeti nyelv kérdéseiről.
FFL: Egyáltalán milyen közegben érzed magad otthon?
EL K: Minél távolabbi közegben.
FFL: Mármint a festészettől?
EL K: Igen. Persze nem szakmaiak a szempontjaim. A festőkkel én nyolc elég sűrű évet töltöttem együtt a főiskolán, és később a Fiatal Művészek Stúdiója műtermeiben még tízet. De amúgy is minden szempontból arra törekszem, hogy minél ellentétesebb típusú emberekkel találkozzam. Nem a világszemlélet szempontjából, mert az nagyon jó, ha a barátok hasonló irányokban gondolkoznak, de alkatilag a más típusú embereket szeretem. A festőkben pedig van valami leheletnyi hasonlóság. Nekem ezért is van kevés festőbarátom - miközben sokuknak szeretem a munkáját, vagy sokukkal jóban is vagyok, de nem ez a baráti társaságom.
FFL: És a színház? A művészetednek egyfelől van egy erős, alapvetően teátrális jellege, másfelől sokat dolgoztál is színházakban.
EL K: Vonz a teatralitás, hiszen a színpadon újra meg újra eljátsszuk az eredendő drámát. A konkrét színház világa számomra nem munka volt, hanem nagy emberi kaland. Olyan emberekkel voltam összezárva, akik szélsőséges ellentéteim voltak. Ennél ellentétesebb közegben még soha nem voltam. Ezért is szerettem. Rögtön belemerültem valami sűrítménybe, amit én cukros mocsárnak nevezek. Olyan terep volt, ami nem engedett el, pontosan a tőlem különböző, a kiegészítő jellege miatt. De a színházban addig voltak barátaim, amíg dolgoztam velük. Attól a pillanattól kezdve, hogy nem csinálsz semmit a színházban, kívül rekedsz, semmiféle barátság nem maradhat meg. De amíg benne voltam, addig igazán éles és tömény viszonyok voltak. De a színháznak csakis a hátsó életéről beszélek, vagy a próbákról. A vidéki színházak olyanok, mint a kísérleti lombikok, sűrített emberi életeket lehet élni és tanulmányozni bennük. Ez egy sűrített élet, egy sűrítmény. És ilyen sűrítményt nemcsak kóstolgatni lehetett, hanem bele kellett merülni.
FFL: És a balett, amiben te aktívan soha nem vettél részt? A festészetednek egyébként is megvannak a balettra vonatkozó utalásai, ráadásul már a hetvenes évek végén is, amikor még semmi közöd nem volt a baletthoz.
EL K: A színészről én mindig azt mondtam, hogy átmenet az ember és a táncos között. A balett ennyiben a színház tízszerese. Végtelenül stilizált színház. A színház az élet sűrítménye, a balett pedig kristályosított színház-sűrítmény. Ha a színház bor, akkor a balett pálinka. A formavilág párlata. Ráadásul a látható test által csakis a testről szól - a legformálisabb művészet, amely mégis eleven testekkel dolgozik. A balettben azt kell bemutatni, hogy valójában nincs is test - testek segítségével kell bebizonyítani a testtestetlenségét. Mindig fontos volt a Coppélia-motívum, már főiskolás képeimen is sokszor szerepelt. Coppélia - az ember által kitalált mozgó gépezet, annyi ember vágyainak gyilkos tárgya, igazi bálvány.
FFL: Nevezhetőek a Dzsan-panoptikumjaid testtel való festészetnek?
EL K: Igen. Végül is a véres sűrítmény mivolta mellett a színházban az bűvölt el, hogy eleven emberből van. Aki egyedül dolgozik egy műteremben, annak egészen különös élmény, ha egyszerre csak ecset helyett emberrel kell festenie. A színházban úgy kell emberekkel dolgozni, ahogyan én ecsettel dolgozom.
FFL: A képeid eszerint folyamatosan kikívánkoznak a harmadik dimenzióba. Hogy megelevenedjenek, és itt és most zajló rítusokká alakuljanak át.
EL K: Igen, izgalmas a térbe kikerülni. De nem biztos, hogy vágyom arra, hogy meg is elevenedjenek a képek. Én magam elég vagyok magamnak élő állatnak, a festett kutyának nem kell feltétlenül megelevenednie.
FFL: A bálványépítés állandó eleme a művészetednek. Bálványok épülnek fel, amelyek azután magát a bálványépítőt nyomják agyon.
EL K: De közben a bálvány is szétesik. A bálvány csak addig létezik, amíg az emberi látás- és gondolkodásmód táplálja. Amíg hit van, addig a bálvány valódi isten-jel. Hit nélkül porrá válik.
FFL: De akkor a bálványépítés folyamatos harc vagy küzdelem a szeretet jegyében?
EL K: Meg az élet jegyében. Az élet élhetőségének a jegyében. És folyamatos áldozat is. Miközben az ember építi a bálványt, azaz isten jelét, áldoz is az istennek. Maga a bálványépítés folyamata az áldozatbemutatás egy fajtája is.
FFL: De az ember be is akarja kebelezni a bálványt, magáévá akarja tenni. Egyébként mi értelme lenne?
EL K: Igen, itt jön a Galathea-mítosz, aminek egy késő hellenisztikus optimista változata maradt ránk. Fantasztikus képlet: az ember bálvány formájában nemcsak felépíti az isten jelét, nemcsak áldoz ezzel az istennek, hanem még bele is szeret a bálványba és magáévá is szeretné azt tenni. Minden vallás egyik lényeges motívuma az, hogy az ember el akarja sajátítani az istennek tulajdonított erőt, vagy legalább is részesülni belőle. (Persze ez fordítva is igaz, istenre is vonatkozik.).
FFL: Visszakanyarodva a beszélgetésünk elejéhez: a végső ünnep utáni vágy ezek szerint olyasmire irányul, hogy mi is megmaradjunk, a bálvány is megmaradjon, és egymásra találjunk a boldogságban?
EL K: Ez teljesen így van. Megmaradjon a kecske is és a káposzta is, és boldogan éljünk, míg meg nem halunk. De ne is haljunk meg. Ez a kegyelem. Más kérdés, hogy a misztikus valószínűleg tudja, hogy a kegyelem voltaképpen csak egy kegyelmi pillanat, ami szinte minden mást eltöröl a föld színéről. De akinek ebben még nem volt része, az a kegyelem tényére vágyik, az ünnepre, és nem arra a tragikus éles villanásra, ami talán még a látás maradékától is megfoszt bennünket.