Válasszuk a legegyszerűbb módszert, amely általában nem hagy cserben: kövessük a kronológiát. Nézzük meg ennek a kamarakiállításnak a legkorábbi darabját, amely 1978-ban készült.
Zárt előadás a címe, és két alakot látni rajta. Férfiak? Nők? Embercsonkok? Bábuk? Színészek? Képzeletbeli alakok? Kivetülések? Most nem erre figyelek. Hanem a térbeli elhelyezkedésükre - arra, ahogyan érintkeznek, fogják, tartják egymást, ahogyan kapaszkodnak egymásba. De akár úgy is nézhetjük őket, mint akik egymásból nőttek ki. Egymást fogja a két figura. Miközben foglyai is egymásnak. Nem képesek leszakadni egymásról; az a szerkezet, amelybe El Kazovszkij belekényszerítette őket, nem ad erre lehetőséget. De nemcsak egy szerkezetbe kényszerültek bele, hanem, mint mindenki, aki egy helyzet foglya, maguk is szerkezetté alakultak át. Mint minden jól begyakorolt élethelyzet, ez a kölcsönös foglyul ejtés is szerkezet a javából. Az ilyenről mondják azt, hogy színház, noha azok, akik egy ilyen állapot kiszolgáltatottjai, nem szívesen beszélnek színházról - inkább az életet emlegetik, a szenvedést vagy a szenvedélyt, a vért vagy a gyönyört. Pedig - kívülről figyelve - stilizáció minden. Hiszen mindig akad olyan látószög, ahonnan nézve ami ott szenvedély vagy szenvedés, az innen nézve színdarab, szigorúan koreografált játék, azaz színház, pontosabban színházasdi. Így vagyok én ezzel a két korai alakkal: El Kazovszkij kettős fókuszú tekintetével tudom csak látni őket, s hol az egymásra utaltságukat vagy kölcsönös rabságukat látom, hol pedig azt, hogy mindez játék, színpad, amely kulisszák között zajlik. Onnan nézve vér és gyilok, innen nézve konstrukció és kiszámítottság
Miért hangsúlyozom ezt a kettősséget? Mert El Kazovszkij művészetéről írva a szakírók általában hajlamosak az egyoldalúságra, s vagy csak a képeken látható élethelyzetek szenvedélyességét emlegetik (mintha a kép maga lenne a primér valóság), vagy pedig kizárólag az esztétikai minőségre figyelnek (mintha a képnek semmi valóságtartalma nem lenne). Szerintem viszont: is-is. És ezzel a kettősséggel tudom magyarázni El Kazovszkij képeinek a nagyfokú játékosságát is. Van ebben a művészetben nagy adagnyi irónia, ami mindig megbillenti a befogadó helyzetét, amely hajlamos megcsontosodni. Jómagam például sokáig hajlottam arra, hogy kizárólag a képeken látható élethelyzetek már-már pszichológiai értelmezésére törekedjem; azután egy ideje ennek ellenkezőjére érzek késztetést, s inkább a konstrukciókra figyelek, a festésmódra vagy a tustechnika sajátos jellegére, a gondos kalkulációra, ami El Kazovszkijt akkor is jellemzi, amikor a legszabadabb módon rekonstruál egy helyzetet.
Visszatérve az 1978-as Zárt előadásra: az egymást foglyul ejtő két figura, az alkotójuk kettős látásának hála, nemcsak elszenvedi egymást, hanem közben reflektálnak is önmagukra, egymásra, a közös helyzetre, amelynek foglyai - mert hiszen van itt egy harmadik, láthatatlan szereplő is: ez maga a helyzet. S ez az El Kazovszkijra jellemző szakadatlan reflektálás egy másik régi képen nyilvánul meg: Két szereplő tükörrel. Az előbbi két figura ezúttal tükör előtt áll - pontosabban egy tükörből nőttek ki, és immár nemcsak egymásnak, vagy a helyzetnek a foglyai, hanem a tüköré is: saját megfoghatatlan tükörképüknek a kiszolgáltatottjai. Ám ennyi bonyodalom, ennyi kölcsönös egymásrautaltság gondos koreográfiát kíván és feltételez. El Kazovszkij pedig erre vállalkozott, s immár ezt csinálja három évtizede: helyzeteket teremt, kiszolgáltatja magát és szereplőit a helyzeteknek, s amikor annak határán áll, hogy áldozatul essen saját kreatúráinak, akkor - mintegy gyógyírként, a menekülés és a megoldás legjózanabb módszerét követve - koreográfiát készít, s balettmesterként oldja meg a bonyolult csapdahelyzeteket. Megoldja? Nem biztos. De mindenesetre kézben tartja őket.
És ez az ő nagy találmánya: az, ahogyan a kialakított helyzeteket elrendezi, fölépíti, táncrendbe állítja. Ebben a rendben, ebben a koreográfiában nyilvánul meg ő maga is: képeinek sajátos szerkezete az ő igazi láthatatlan önarcképe. Szándékosan említek önarcképet, noha a szó szigorú értelmében tudomásom szerint ilyet soha nem készített. De ha - a kronológiát követve - 1978-ból átugrunk az utolsó képekhez, a 2005 legvégén készült sorozatokhoz, akkor nekem feltűnt valami: a Magas libikóka című sorozat egyik darabja nekem egy arcot idéz meg: a libikóka tartórúdja az orr hosszanti tengelye, a szára a homlok, s a két felhő a két szem. Amióta először láttam ezt a képet, azóta egy arc tekint vissza rám róla. S bár nem hasonlít El Kazovszkijra, ez mégis az ő arca. Abból a több évtized alatti, száz- és ezerszámra készült konstrukcióból desztillálódott egyetlen arccá. Ennek az arcnak a nyomait látom minden képében, és ennek az arcnak a tekintete figyeli a festői színpadának szereplőit, figuráit, látványos és drámai jeleneteit.
Elhangzott El Kazovszkij: Rajzok c. kiállításának megnyitóján. Új Színház Galéria, 2006. február 3. - március 3.